Kategória: Hitéletünk 1 / 6 oldal

Pünkösdi papszentelés

Dr. Roald Nikolai Flemestad, az Északi Katolikus Egyház Skandinávián kívüli közösségeinek missziós püspöke 2022. június 5-én, pünkösdvasárnap pappá szentelte dr. Drenkó Zoltán testvérünket, az egyház, benne magyar missziónk felvidéki, szlovákiai képviselőjét. A szentelési szertartásra Bajorországban, a kaufbeureni ókatolikus Szent Szeverin Apátság kápolnájában került sor.

Zoltán atyával együtt immáron három pap teljesít szolgálatot a magyar misszióban. Az új lelkipásztor szervezi a misszió rövid időn belül hivatalosan is létrejövő felvidéki közösségét.Isten áldását kérjük Zoltán testvérünkre és papi szolgálatára!

Zoltán atyával együtt pappá szentelték Davide Mossenta testvérünket Olaszországból, az előző napon pedig diakónussá Joachim Danz és Thomas Schulze testvéreinket Németországból. Isten áldja őket is!

Nagyböjti lelkigyakorlat

Március 19-én megtartottuk gyömrői lelkigyakorlatunkat, melyen Némethy Dániel és Széles Tamás tartottak lelki előadásokat (lásd lejjebb), majd közös beszélegés, szentmise, végül közös agapé zárta a napot. Hálát adunk Istennek, hogy együtt lehettünk és részesedhettünk kegyelmeiben.

Nagyböjti lelkigyakorlat

Március 19-én, Gyömrőn nagyböjti lelkigyakorlatot tartunk. az eseményen nagy szeretettel látunk minden érdeklődőt, bármely felekezet tagját, aki szeretné a nagyböjti lelkiséget megélni, elmélyíteni.

A gender-ügy egy ókatolikus pap szemével

A gender-ügy kiindulópontja – amennyire én látom – kulturális és társadalmi háttérből fakad. Egyrészt az ember önrendelkezése, vagyis személyes szabadsága nagyobb fokú gyakorlásának tekintik – ahogy mindenki szabadon megválaszthatja lakhelyét, munkáját-hivatását, életformáját, úgy újabban a nemi identitását is –, valamint a társadalmi egyenlőség magasabb fokát látják benne; továbbá a kisebbségi jogok hatékonyabb érvényesüléseként értelmezik. Úgy tűnhet, hogy a nemi identitás megválasztása tulajdonképpen a magas fokú egyéni szabadságjog, a demokrácia, a társadalmi elfogadás fejlettebb és teljesebb megvalósulása. Ám ez az első pillantásra helyesnek és logikusnak tűnő elgondolás valójában helytelen.

   Elöljáróban le kell szögeznem, hogy mi, a Scrantoni Unióhoz tartozó ókatolikusok minden megkeresztelt hívőt egyenrangúnak tekintünk, senkit nem zárunk ki az oltáriszentség közösségéből vagy a bűnbánat szentségéből. Aki lelkiismerete alapján úgy véli, hogy méltó a szentségek vételére, attól nem tagadjuk meg Isten kegyelmeit (1Kor 11,28). Nyitottan és elfogadással, egyformán tekintünk minden embertársunkra, senkit sem diszkriminálunk sem vallási, sem politikai, sem nemi, sem társadalmi identitása alapján (Gal 3,28). Amiről tehát elmélkedni fogok, az nem homofóbia – vannak köztünk meleg hívek is –, és nem is kirekesztő, ugyanakkor szükségesnek érzem, hogy szépítés és köntörfalazás nélkül megvilágítsam a gender-üggyel kapcsolatos ókatolikus, még inkább személyes teológiai értelmezéseimet.

Széles Tamás ókatolikus pap

   Az európai kultúrkör nem elsősorban a szabadságeszmére és a társadalmi berendezkedésre épült föl, hanem teljes egészében és mindenestül a kereszténységre. Igaz ez a művészetek minden ágára az építészettől a festészetig, szobrászatig, zenéig bezárólag, még a színházat is ide kell sorolnunk; igaz a jogra is, mely az első keresztény állam, a Római Birodalom jogrendszerén alapszik; de igaz a költészetre, a viselkedésmintákra, a népszokásokra, a születés és a halál körüli teendőkre és gondolkodásmódra is. Az, hogy ma hogyan élnek az emberek Európában, és miként működnek a társadalmak – függetlenül a személyes meggyőződéstől –, a keresztény hagyományok és a Szentírás mentén fejlődött ki, sok évszázad alatt.

   Ezt nem azért fontos hangsúlyoznom, hogy a posztkereszténnyé lett világot visszakényszerítsem korábbi életvitelébe, hanem azért, hogy érthetővé váljon, hogy a házasság intézménye, valamint a férfi és a nő egymáshoz való viszonya nem társadalmi vagy kulturális, hanem vallási kérdés.

   Az emberrel foglalkozó tudományok pontosan tudják, hogy mi csak ellentétpárokban tudunk gondolkodni. Spinoza híres mondatára kell utalnom: „az igazság önmaga és a hamisság mértéke”. Ez a polaritásfilozófia életünk minden területét áthatja, de a hétköznapjaink és általános értékítéleteink is ezen alapulnak.

   Amikor azt mondom, hogy a kenyér finom, akkor azt korábbi kenyér-élményeim átlagához képest tudom megállapítani, vagyis az általam finomnak mondott kenyér ítéletébe belefoglaltatik a rossz ízű kenyérről szerzett tapasztalatom is. Ez az ellentéteken alapuló racionális és lelki működés minden egyes emberre igaz, függetlenül attól, hogy Kamcsatkán, Londonban vagy Fokvárosban él. Jung ezt az ellentétprobléma alapelvének nevezte.[1] Ám nem csak az általános értékítéletekkel, de a pszichés és a vallási működésekkel is ugyanez a helyzet. Bárhol járunk a világon, ugyanazokat a pszichés és vallási mintákat találjuk, más-más mitikus történetben megelevenedve. Ez azért lehetséges, mert az eltérő bőrszín vagy rassz ellenére minden egyes ember egyforma szervekkel és ebből következően ugyanolyan fiziológiai és – nem meglepő – lelki, tudati működéssel rendelkezik. Sőt, az emberiség együttes pszichológiája is úgy működik, mint az egyén pszichológiája.[2] Az emberi élet állomásai és folyamatai megegyeznek a több ezer évvel ezelőtt élt elődeinkével, mely a születés, növekedés, tanulás, felnőtté válás, szaporodás, kiteljesedés, majd az öregedés és a halál folyamatában zajlik le. Az emberi élet alapvető ívét és dinamikáját jottányit sem befolyásolja a történelem, a társadalmi vagy a technológiai fejlődés. Ez azért lehetséges, mert ami igazán számít és meghatározó az ember és az emberiség életében, az csak millió évek alatt változik. Ebből pedig az következik, hogy a technológiai vagy társadalmi fejlődés ellenére az ókori és a mai ember lényegét (testi, lelki, szellemi működését) tekintve egyforma.

   A Szentírás szerint Isten az embert férfinak és nőnek, valamit a maga képmására teremtette (Ter 1,26). Sokan sokféleképpen értelmezték az ember istenképűségét (בְּצַלְמֵ֖נוּ), én ez alatt azt értem, hogy a férfi és a nő együttesen alkotja az embert. Persze köznyelvileg embernek tartjuk őket külön-külön is, ám biblikus szempontból összetartoznak és elválaszthatatlanok, még pedig több szempontból.

   Kegyelmi szempontból csak a férfi és a nő egysége képes az utódnemzésre, vagyis kizárólag a férfi és a nő képes bekapcsolódni Isten teremtő munkájába. Mivel hisszük, hogy minden élet Istentől származik (1Sám 2,6), a férfi és a nő közössége Isten teremtő és fenntartó munkájának elsődleges terepe.

   Biológiai szempontból a férfi és a nő közössége az egyetlen, természetes lehetőség az emberi utód megfoganására és megszületésére, vagyis a természet a férfit és a nőt rendelte a fajfenntartásra. Erre sem a férfi-férfi, sem a nő-nő kapcsolat nem alkalmas.

   Mitológiai szempontból a férfi és a nő egymás ellentétpárja, s ketten alkotnak egy egészet, úgy, ahogy a keleti jin és jang. Ahogy teljességgel elképzelhetetlen, hogy jin és jin vagy jang és jang kiegészítse egymást, éppígy van a férfival és a nővel is.

   Pszichológiailag a férfi és a nő egymás lelki kiegészítői. A férfi (animus) maszkulin, erőteljes, problémamegoldó, míg a nő (anima) befogadó, lágy, gyöngéd. Mivel sok mindenben eltérő adottságokkal rendelkeznek, kiegészítik egymást és együtt alkotnak egy egészet.

   Teológiai szempontból a férfi és a nő házassága (törvényes életközössége) beilleszkedés a teremtés rendjének egészébe (Ter 1,23), és az Isten által az embernek szánt szerep és életpálya (1,28) elfogadása és kooperatív bejárása (2,24).

   Mindezzel arra szerettem volna rámutatni, hogy a férfi és a nő eredendő egysége megkerülhetetlen és eleve adott, ha úgy tetszik, az evolúciós fejlődés során kialakult egység, még csak véletlenül sem kulturális szokás, hanem az élet és az emberi létezés biológiai, pszichológiai és mitológiai alapegysége, mely nélkül az emberi faj megszűnne létezni a Földön.

   Az Utrechti Unió, vagyis az első nemzetközi ókatolikus világszervezet svájci tagegyháza hivatalos lapjában közzétette pasztorális konferenciájának hosszas állásfoglalását, mely azt fejtegeti, hogy a házasság nem keresztény intézmény, hanem valójában kulturális szokás, ami épp ezért megváltoztatható, s amit gender-identitástól függetlenül mindenki számára elérhetővé kell tenni, s mindenki felé nyitott egyházi áldássá kell változtatni.[3]

   Az igaz, hogy a házasság intézményét a kereszténység nem maga alakította ki. A zsidóságtól vette át, akik nagy fontosságot tulajdonítanak a házasság intézményének, s még csak véletlenül sem tartják kulturális szokásnak. Ez olyannyira igaz, hogy a zsidó frigy liturgikus szövegeiben a vőlegény ezt mondja menyasszonyának: „Íme, eljegyezlek ezzel a gyűrűvel, Mózes és Izrael hagyománya szerint”, mellyel a mózesi Törvényre utal, ami oly nagy becsben tartja a házasság intézményét, hogy külön fejezeteket szentel neki (Lev 18.; MTörv 22,13-29).

   A zsidó eljegyzés neve hagyományosan kidusin, mely a kodes (קֹדֶשׁ), szent, megszentelt kifejezésből ered, vagyis nyugodt szívvel azt mondhatom – s nem lesz rabbi, aki ez ellen tiltakozna –, hogy a zsidóság számára a házasság annak ellenére szentnek és szentséginek minősül, hogy a judaizmus nem ismeri a keresztény értelemben vett szentségeket. Izrael népe a Tórát (Törvény) éppúgy ajándékba kapta, ahogy a férfi a nőt ajándékként kapja Istentől (Péld 19,14). „A házasság létjogosultsága, jelentősége, értelme független a gyermeknemzéstől. Saját szentséggel bír.”[4] Másutt: „Izráelben a házasságot isteni intézménynek tekintik, mert csak ennek segítségével virulhat igazi tisztelet az élet misztériuma, méltósága és szentsége iránt. A házasság elsőrendű vallásos kötelesség.”[5] Ez a gondolkodásmód mélyen átjárja a Szentírást, végső soron az Énekek Éneke is csak azért kerülhetett a bibliai kánonba, mert a férfi és a nő közti szerelem misztériumán keresztül Isten és Izrael viszonyát mutatja be.

  Ezekiel próféta könyve is a férfi-nő szerelem allegóriáját használja Isten és ember elköteleződésének leírására: „…megláttalak, és íme, itt volt a te időd, a szerelem ideje. (…) megesküdtem neked és szövetségre léptem veled…” (Ez 16,8), mely szövegben a frigy leírására ugyanaz a kifejezés szerepel (וָאָב֨וֹא בִבְרִ֜ית אֹתָ֗ךְ), mellyel Isten Izrael népével szövetséget kötött. A berit (בְּרִית), szövetség vagy kötelék, iga kifejezés használatos egyképpen a házasságra és Isten emberrel kötött szövetségére a Szentírásban.[6]

   Ugyanígy fogalmaz a Példabeszédek Könyve is: „…a bölcsesség megment a más asszonyától, a hízelgő szavú idegen nőtől, aki elhagyja ifjúkorának társát, és megfeledkezik az Isten előtt kötött szövetségről”, mely szövegben a Biblia egyértelmű párhuzamot állít a házasság és az Istennel kötött szövetség szentsége közé. Az itt szereplő kifejezés, a berit ’eloheha (בְּרִ֖ית אֱלֹהֶ֣יהָ) konkrét utalás a zsidó házasságjog isteni rendeltetésére. Mindebből természetesen következik, hogy a nemiség az isteni teremtésből adódik, az élet továbbadásának módjával, a szexualitással egyetemben, melyek Isten nagy ajándékai teremtményei számára.[7] A Ter 1,23 ritmikus szavai nem pusztán informatívak, hanem pontosan visszaadják Ádám ujjongó örömét, mellyel Éva teremtését fogadta és üdvözölte, felismerve benne igaz és igazi társát: „Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból!”.

   A bibliai történetben Ádám neve egyszerre jelent embert és földet (אָדָ֖ם), Éva neve pedig a héber eredetiben hava, vagyis élet (חַוָּ֑ה – Ter 3:20). Ez a név-szimbolika tökéletesen tárja fel azt, hogy az élet csak és kizárólag a nő méhén keresztül érkezhet a világba,[8] ezért a nő a férfihoz, a férfi pedig a nőhöz kötött, olyan erős, biológiai, teológiai, szentségi és mitológiai kötelékkel, melyet, ha akarnánk sem téphetnénk szét, egyszerűen azért, mert nem áll hatalmunkban, ahogy a gravitációt sem tudjuk megszüntetni, s akkor sem szűnne meg, ha deklarálnánk a nem létét vagy csak kulturális erőnek nyilvánítanánk.

   A nő az élet hordozója, ami az emberi létezés legfontosabb és legszebb hivatása. Régebben az anyává válást külön templomi hálaadó szertartással köszönte meg az új asszony Istennek, tudomásom szerint ez a liturgia már csak a magyar ókatolikus szertartáskönyvben lelhető föl.

   A szüfrazsett mozgalmak ezt a lényegi dolgot nem értették meg: a férfiaknak mindenféle beavatásokra és rituális pótlékokra van szükségük ahhoz, hogy legalább kicsit a nők nyomába szegődhessenek, mert azzal a csodával, hogy egy lány nővé és anyává válik, és saját testével táplálja, majd hozza világra az új életet, semmi, de semmi nem képes felvenni a versenyt. Az élet Istenének legnagyobb szentsége ezért maga a születés. A házasság leminősítése helyett inkább egy új, kizárólag női szentséget, az anyaság szentségét kellene bevezetni az egyházban, hogy méltóképpen értékeljük az Isten teremtő munkájában való női részvételt.

   Úgy vélem, hogy a férfi-nő kapcsolat és házasság isteni eredetét és szentségét a fentebbiek alapján minden további ellenvetés nélkül beláthatjuk. Jézus megerősítette a férfi-nő kapcsolatot és a házasság szentségi voltát, amikor a férjek és feleségek egyenjogúságát és a válás tilalmát hangsúlyozta (Mt 5,32).[9] Szexuáletikájának magvát az az elvárás adta, hogy a férfi és a nő pont olyan szeretettel viseltessen egymás iránt, mint amilyent Izrael népe Istennel kapcsolatban megismert, s a házasok vegyék a legkomolyabban házassági szövetségüket.[10]

   E ponton ezért új kérdést kell feltennem. Ha mindez helytálló, akkor vajon miért gondolja azt valaki, hogy a születéskori nem és identitás megváltoztatható? A válasz az eddigiekkel szemben nem tudományos, hanem a lelkészi tapasztalat és a szacerdotális gondolkodásmód személyes következtetése.

   Úgy vélem, hogy mivel a nyugati világ lakosságának meghatározó és mértékadó része elvesztette hajdanvolt kapcsolatát saját keresztény gyökereivel és emlékezetével, ebből kifolyólag pedig mitológiai és kultikus kapcsolatát is elvesztette Istennel és igéjével, többé nem tekinti magát a teremtésben kapott isteni rend részesének, s ezért nem képes a körülöttünk lévő világot sem eszerint szemlélni, sem pedig önmagát és emberi valóját isteni ajándéknak tekinteni.

   Úgy vélem, mindez azt eredményezi, hogy a férfi és nő születéskori nemi identitása a gender-ideológiában szekularizálódott (elveszítette transzcendens konnotációját), tárgyiasult (öncélú erotika), és az egyéni önmegvalósítás eszközévé vált (egovezérelt individuáció). Papként ezt azért tartom problémásnak, mert a tárgyiasulás egyúttal haszonelvűséget is jelent. Míg a házasság keresztény célja az utódnemzés és a házas felek kölcsönös szeretet-kapcsolata, harmóniában Isten akaratával és üdvözítő tervével, addig a nem heteroszexuálisok szexuális kapcsolata ehhez képest korlátozott. Mivel nem képesek bekapcsolódni Isten teremtő munkájába, kényszerűen csak a kölcsönös segítés és szeretet köteléke marad számukra, mely mindössze erotikus szeretetben és gyakorlatban képes maximálódni. Vagyis jobb esetben  hűséges szeretetté, rosszabb esetben a szexuális vágyak kielégítésévé redukálódik.

   A nagyobbik problémát abban látom, hogy az ilyen kapcsolatok – épp mert szembe mennek Isten törvényével és az ember teremtésben kapott biológiai, pszichológiai, teológiai, mitológiai szituáltságával – törvényszerűen kiragadják tagjaikat a teremtés rendjéből és elidegenítik őket attól a lehetőségtől, hogy megtalálják helyüket a világban. Miként is lehetne köze bárkinek Istenhez, ha az ellenkezőjét teszi annak, amit Isten az embernek szán? „Aki azt mondja: »Ismerem őt«, de parancsait nem tartja meg, az hazug, és nincs benne igazság.” (1Jn 2,4)

   Hogy érthetőbb legyek: akik önmagukat képtelenek elfogadni a maguk valójában, jó eséllyel nem fogják meglelni helyüket a valóságban sem, hiszen épp a valóságot nem tudják valóságnak elfogadni. E ponton pedig mit sem tesz, hogy milyen kitalált identitással azonosítja magát valaki, hiszen az egyéni választás mindenképpen a valósággal szemben fogalmazódik meg. Arról már nem is szeretnék beszélni, hogy a valóságból történő ilyesfajta kihasadás milyen további lelki problémák és frusztrációk borítékolható kezdetét jelenti.

   Papként, számomra az emberi élet célja és végső értelme a Jézus Krisztussal való szüntelen együttlét és minél teljesebb azonosulás. A kereszténység nem csupán etika és szertartások, vallási szokások, teológiai elméletek gyűjteménye, hanem abban is tanítónk, hogy megtaláljuk, elfogadjuk és betöltsük helyünket, szerepünket a teremtett világban. A misztikus tapasztalat és tudás adja meg a valóság elfogadásának és otthonos belakásának kegyelmét és lehetőségét, sőt jobbára csak ez képes megadni, semmi más. Ami ettől a kiteljesedő folyamattól elválaszt, azt nevezzük bűnnek. Aki a Bibliában nem ismeri föl, hogy az a könyv személyesen róla szól, az nem sokat ért a vallásból. A keresztény hit és Jézus Krisztus személyes csodája, hogy segít a hívőnek összehangolni magát a természettel, a világgal és embertársaival, ráadásul mindezt úgy, hogy Istentől ad hozzá erőt és kitartást. Végső soron Krisztus összehangolja a személyes természetet a világegyetem természetével.[11] Ezt jelenti jelen idejű valóságként, hogy Isten „Krisztus által megbékéltetett minket önmagával, és nekünk adta a megbékélés szolgálatát”. (2Kor 5,18) E megbékélés az egyén és Isten, egyén és közösség, egyén és valóság viszonyára egyaránt érvényes.

   Hogyan lehetne erre esélye annak, aki a valóságot, a teremtés rendjét képtelen elfogadni, s inkább maga akar önmaga (újra)teremtőjévé válni? Jézus azt mondta: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem.” (Mt 16,24) Ez épp az ellenkezőjét jelenti annak, hogy mi magunk döntsünk önmagunkról, és épp az ego és a primer, személyes akarat elvetését követeli a hívőtől.

   Be kell látnunk, hogy az olyan ember, aki a valóságot nem akarja valóságként elfogadni, és Isten helyett inkább egyéni értékrendjére hallgat döntéseiben, minden megértésem és szimpátiám ellenére sem nevezhető kereszténynek, mert a keresztény ember számára Isten áll az első helyen, a személyes vágyai és akarata pedig inkább akadályt képez arra nézvést, hogy Isten legyen „minden mindenben”. (1Kor 15,28)

   Szomorú, hogy az Utrechti Unió azzal, hogy utat nyit a profán korszellemnek és értékrendnek, szükségszerűen elsodródik Krisztustól és Istentől, s lassan már csak egy társadalmi szervezetté lesz, mely egyházi lajstromozással szerepel az állami nyilvántartásban.

   A házasság szentségének áldássá minősítése végső soron annak elfogadása, hogy az élet nem Istentől ered, az élet nem szent, s a teremtés rendje és küldetése sem fontos többé. Egy szentség föladása szép lassan elvezet a többi szentség föladásához, s végül ahhoz, hogy többé ne akarjuk megkülönböztetni a szentet és a szentségtelent.

   A keresztény hit és azon belül az ókatolikus vallás nem egyszerűen lelkiség, hanem a valóság tapasztalatának misztikus közege, mely a Szentírásra, az egyházatyák tapasztalatára, az egyetemes zsinatok bölcsességére, és a korszerű, tudományos gondolkodásra támaszkodva igyekszik utat mutatni a valóságban. Abban a valóságban, mely a technológia robbanásszerű fejlődése ellenére az elmúlt évezredek alatt nem sokat változott. Ezért mondhatjuk, hogy az ókatolikusok az eredeti katolikusok,[12] – amennyiben megőrzik az eredeti katolikus hitletéteményt. Úgy tűnik, a Scrantoni Unió tagegyházai egyedül maradnak ezzel a feladattal. Ezért Willibrord van Os egykori utrechti érsekkel együtt vallom azt, amit utrechti paptársaim mára elfelejtettek, s amit ő 1823-ban fogalmazott meg:

   „Bármilyen kivétel nélkül elismerjük a szent katolikus hit valamennyi hitcikkelyét. Sem most, sem később, soha nem fogunk olyasmit tartani vagy tanítani avagy egyéb véleményt formálni, mint amik elrendeltettek, meghatároztattak és közzététettek a szent anyaegyház által…”


[1] Jung, C. G., Két írás az analitikus pszichológiáról, Budapest, Scolar 2016., 61.

[2] op. cit., Jung, C. G., Két írás az analitikus pszichológiáról, 53.

[3] Osswald, F. (szerk.), Ehe für Alle, Christkatolisch, augusztus 14-27., Nr. 16 (2021), 3-7.

[4] Donin, H. H., Zsidónak lenni, Budapest,Göncöl Kiadó, 1997., 116-117.

[5] Hertz, J. H., Zsidó Biblia, Leviticus, Budapest, Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség 2010., 172.

[6] Wolff, H. W., Az Ószövetség antropológiája, Budapest, Harmat, 2003., 207.

[7] Puskás, A., A teremtés teológiája, Budapest, Szent István Társulat 2010, 67.

[8] Campbell, J. – Moyers, B., A mítosz hatalma, Budapest, Helikon Kiadó 2019., 87.

[9] Greenspoon, L. – Hamm, D. – Le Beau, B. F. (szerkk.), The Historical Jesus Through Catholic and Jewish Eyes, Harrisburg, Trinity Press International 2000, 115.

[10] McCarty, R. W., Sexual Virtue, New York, State University of New York 2005., 128.

[11] V. ö., op. cit., Campbell, J. – Moyers, B., A mítosz hatalma, 100.

[12] Bliss, F. M., Catholic and Ecumenical: History and Hope, Franklin, Sheed & Ward 1999., 175.

A gender-ügyről

Szentbeszéd

Kováts Péter atya szentbeszéde Pünkösd 22. vasárnapján, a 2021. október 24-i, Budakeszin tartott “Ókatolikus Nap” szentmiséjéből, a Mt 16,21-27 igehely alapján. Olvasmány: Jer 20,7-29, Szentlecke: Róm 12,1-2.

Ókatolikus Nap Budakeszin

Missziónk “Ókatolikus Nap”-ot tartott tegnap, 2021. október 24-én Budakeszin. A Sopron megyei Újkértől Budapesten át Mezőberényig, a nyugati végektől a keleti országrészig hazánk több pontjáról, sőt a Felvidékről, Szlovákiából is érkeztek résztvevők, és ókatolikus viszonylatban meglehetősen népes közösség gyűlt össze a “Rathauskeller” nevű kulturális központban.

Az ünnepi szentmiséhez kapcsolódóan egy kislegényt a keresztség, egy ifjú hölgyet pedig a bérmálás szentségében részesítettünk. A misét Széles Tamás atya celebrálta, egyúttal ő keresztelt és – püspöki engedéllyel – bérmált, Isten igéjét pedig Kováts Péter atya hirdette a szentbeszédben. Molnár György testvérünk végezte a zenei szolgálatot, az ő gitárkíséretével csendültek fel az ókatolikus népdalzsoltárok.

A liturgián belül adtuk át ünnepélyes keretek között – az ókatolikus teológia terén alapos ismeretekkel rendelkező – dr. Drenkó Zoltán református lelkész testvérünknek azt a megbízólevelet, amellyel hivatalosan is felhatalmaztuk, hogy a Scrantoni Unió, illetve az Északi Katolikus Egyház képviseletében ókatolikus missziót szervezzen a Felvidéken. Ez az új misszió magyar közösségünk részét fogja képezni.A szentmise után közös ebéd, majd kötetlen beszélgetés következett az ókatolikus hitről és a magyar misszió munkájáról.

Pásztorlevél

Szeretettel adjuk közre egyházunk új püspökének, Ottar Mikael Mirsethnek első pásztorlevelét.

Püspökszentelés

Tegnapelőtt, 2021. október 11-én a norvég fővárosban, Oslóban püspökké szentelték és beiktatták hivatalába Ottar Mikael Myrseth atyát, a missziónkat is magába foglaló Északi Katolikus Egyház skandináv egyházmegyéjének új elöljáróját. A szentelés helyszíne norvég testvéreink kis katedrálisa volt.

Ottar atyát már 2019 őszén püspökké választották, de szentelését a koronavírus-járvány miatt több ízben el kellett halasztani.Isten áldását kérjük az új főpásztorra és szolgálatára!

Dr. Roald Nikolai Flemestad atya a tegnapi nappal megyéspüspöki szolgálatát befejezte ugyan, de a Scrantoni Unió európai missziós püspökeként továbbra is ő vezeti az Északi Katolikus Egyház Skandinávián kívüli közösségeit, így a magyar missziót is.

Balról Ottar Mikael Myrseth püspök, jobbról Roald Nikolai Flemestad püspök

Keresztelő Gyömrőn

A mai napon, 2021. október 10-én, a gyömrői idősotthon kápolnájában tartott szentmise keretében Széles Tamás atya megkeresztelte és – elöljárói engedéllyel – megbérmálta Erzsébet nővérünket. Különleges esemény ez missziónk életében, mivel 2012-es alapításunk óta ez volt az első keresztelőnk (eddig minden tagunk már megkeresztelten csatlakozott hozzánk).Érdekesség, hogy Erzsébet édesanyja annak idején szintén ókatolikus színekben részesült a keresztség szentségében.Isten bőséges áldását kérjük új tagunkra!

A rejtett ország

Isten országának rejtett fejlődéséről szól a vasárnapi elmélkedés Tamás atyával.

https://youtu.be/UP1P4ZYaYuQ

1 / 6 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén