​​Kik az ókatolikusok?
Katolikus hit, katolikus keresztények. Ezt hallva a legtöbb ember rögtön a pápa vezetése alatt álló közösségre, a Római Katolikus Egyházra gondol. Kétségtelen, hogy a katolikusok túlnyomó többsége ehhez az egyházhoz tartozik. De léteznek más katolikus közösségek is, amelyek függetlenek Rómától, nem tartoznak a pápa fennhatósága alá. Azaz nem lehet egyenlőségjelet tenni katolikus és római katolikus (beleértve a Rómához tartozó keleti szertartású katolikusokat is) közé. A katolikusok családjába tartoznak többek között az ókatolikusok is.
Ókatolikusok. Bizonyára sokaknak ez az első gondolata: „Valamilyen vallásilag erősen konzervatív, régimódi gondolkodású, életidegen társaságról lehet szó.” Mi sem áll távolabb a valóságtól. Az igazi, klasszikus értelemben vett ókatolicizmust a nyitottság, a szó legjobb értelmében vett liberális gondolkodás, egyúttal az apostoli, katolikus hithez, a Krisztus Evangéliumához való töretlen hűség és ragaszkodás jellemzi. A mai korban, mai nyelven, a mai embereknek akarjuk hirdetni az örök igazságokat. Egyaránt kívánunk szólni a szívhez és az észhez, mert a hit szív nélkül üres, élettelen, ész nélkül viszont fanatizmushoz vezet.

Bevonulás a szentmisére


1869–70-ben került sor Rómában az úgynevezett I. Vatikáni Zsinatra, a Római Katolikus Egyház püspökeinek, elöljáróinak nagy „világgyűlésére”. A zsinat IX. Piusz pápa szándéka szerint dogmává, minden keresztény számára kötelezően elfogadandó hittétellé nyilvánított két teológiai véleményt: a pápai tévedhetetlenség és a pápai egyetemes jurisdikciós primátus tanát. Az előbbi értelmében a pápa hit és erkölcs dolgában bizonyos körülmények között tévedhetetlenül nyilatkozhat, dogmákat hirdethet ki „alanyi jogon”. A másik korlátlan teljhatalmat biztosít számára az egyházban. A két tan dogmává nyilvánításával szemben (részben teológiai, részben politikai okokból) ugyan erős ellenállás bontakozott ki a zsinaton (a magyarországi püspökök túlnyomó többsége is ellenezte), ám végül a pápa akarata érvényesült.

Joseph Hubert Reinkens (1821 -1896), a német ókatolikusok első püspöke


Számos katolikus hívő lelkiismereti okokból nem tudta elfogadni a dogmává nyilvánított tanokat, mivel azokat meggyőződésük szerint sem a Szentírásból, sem pedig az egyházi hagyományból nem lehetett levezetni, így nem feleltek meg a hittétellé nyilvánításhoz szükséges feltételeknek. Az ellenállás vezetői főleg a német nyelvterületen működő teológiaprofesszorok közül kerültek ki, közöttük is a 19. század egyik legnagyobb egyháztörténésze, Ignaz von Döllinger müncheni professzor játszott kulcsszerepet. A kibontakozó mozgalom résztvevői ókatolikusoknak nevezték magukat, ezzel az első évezred még osztatlan keresztény (nyugaton katolikusnak, keleten ortodoxnak nevezett, de még szét nem szakadt) egyházának (óegyház) örökségére, tanítására utalva. Álláspontjuk szerint az új „dogmák” elfogadásával a hivatalos (római) katolikus egyház változtatott az apostoli katolikus hiten, már nem képviseli azt a maga teljes tisztaságában. Ugyanakkor a Római Katolikus Egyházat minden teológiai nézeteltéréstől függetlenül továbbra is valódi, legitim katolikus egyháznak tartották, és az ókatolikusok mindmáig így tekintenek a pápa vezetése alatt álló nagy testvéregyházra.
A hivatalos egyház az ókatolikusokat – világiakat és papokat egyaránt – kiközösítette (exkommunikálta), így azok nem részesülhettek a szentségekben, nem járulhattak az Eucharisztiához. Ezért arra kényszerültek, hogy önálló egyházi struktúrát, „szükségegyház(ak)at” („Notkirche”) hozzanak létre. 1873-ban jött létre a németországi ókatolikus egyház (hivatalos nevén a Németországi Ókatolikusok Katolikus Püspöksége). Első, világiak és papok által választott főpásztorát, Dr. Joseph Hubert Reinkenst a Rómától a 18. század elején szintén kényszerűségből elkülönült, „római szemmel” is érvényesen (habár meg nem engedetten) szentelt hierarchiával rendelkező holland Utrechti Egyház egy püspöke szentelte püspökké, ezáltal biztosítva, hogy a német ókatolikusok is részesedjenek az apostoli jogfolytonosságban (apostoli szukcesszió). A németek még az 1870-es években eltörölték a kötelező papi nőtlenséget és a kötelező fülgyónást, a következő évtizedben pedig bevezették az anyanyelvű liturgiát a latin nyelvű helyett. 1875-ben alakult meg a svájci ókatolikus (ottani nevén kereszténykatolikus – „christkatholisch”) egyház (püspökét, dr. Eduard Herzogot Reinkens szentelte fel), 1877-ben Ausztria Ókatolikus Egyháza. 1889-ben Hollandia (a már említett Utrechti Egyház), Németország és Svájc püspökei kibocsátották az ókatolicizmus teológiai alapdokumentumát, az Utrechti Nyilatkozatot, és létrehozták az Utrechti Uniót, amely az autonóm ókatolikus egyházakat és püspökeiket tömöríti közösségbe. Az Unió fő reprezentánsa, tiszteletbeli feje az utrechti ókatolikus érsek. A későbbiek során újabb egyházak is csatlakoztak az Utrechti Unióhoz, így 1907-ben az észak-amerikai lengyelek által alapított Lengyel Nemzeti Katolikus Egyház – Polish National Catholic Church (PNCC).

Franciszek (Francis) Hodur püspök (1866-1953), az észak-amerikai Lengyel Nemzeti Katolikus Egyház alapítója​

​Az ókatolikusok csak azokat a tanokat fogadják el dogmaként, amelyeket az első évezred hét egyetemes, a nagy kelet–nyugati egyházszakadást megelőző zsinata nyilvánított azzá. A Római Katolikus Egyház későbbi zsinatait nem tekintik egyetemes zsinatnak, éppúgy, mint az ortodoxok és az anglikánok. A pápát elfogadják a kereszténység első számú püspökeként, tiszteletbeli prímásaként, nem tekintik azonban az egyház teljhatalmú kormányzójának. Eltörölték a kötelező papi nőtlenséget és a kötelező fülgyónást, püspöki-szinodális (azaz demokratikus elemeket is tartalmazó) egyházkormányzati formát vezettek be, az egyházak irányításában jelentős szerepet biztosítva a világiaknak is. A püspököt a világiak és a lelkészi kar képviselőiből álló szinódus (zsinat) választja, az óegyházi hagyományoknak megfelelően. A plébánosokat a plébániák hívei választják a feladatra jelentkező papok közül. Miséiken minden keresztény hívő Eucharisztiához járulhat, felekezettől függetlenül. Hangsúlyozzák a személyes lelkiismeret lényeges szerepét.
Az ókatolikusok az ökumené úttörői. 1931-től teljes szentségi közösség („full communion”) áll fenn az Utrechti Unió és az Anglikán Közösség (Anglican Communion) között. Immáron hosszú évtizedek óta jó kapcsolatokat ápolnak a Római Katolikus Egyházzal is.
Világszerte (főleg az Amerikai Egyesült Államokban) sok kis, magát ókatolikusnak nevező csoport működik, amelyeket a klasszikus, “mainstream” ókatolikusok nem fogadnak el az ókatolicizmus hiteles képviselőiként. Általában jellemző ezekre a csoportokra, hogy szinte csak „püspökökből” és „klerikusokból” állnak, világi híveik alig vannak, vezetőik pedig hajlamosak fellengzős címeket aggatni magukra (pátriárka, érsek, prímás). Az esetek nagy többségében komolytalan társaságokról van szó.
Sajnos az Utrechti Uniót sem kerülték el a szakadások. 1924-ben a lengyelországi mariavitáknak kellett kiválniuk az Utrechti Unióból, 2003-ban pedig az észak-amerikai Lengyel Nemzeti Katolikus Egyház (PNCC) tagsága szűnt meg, mivel a PNCC teológiai okokból, illetve a nagy testvéregyházakra (Római Katolikus Egyház, ortodox egyházak) való tekintettel nem tudja elfogadni a nők pappá szentelését, amelyet az Utrechti Unió legtöbb tagegyháza bevezetett (elsőként a német egyház 1996-ban). Nem tudja továbbá elfogadni az Utrechti Unió legtöbb tagegyházának a homoszexualitással kapcsolatos álláspontját, amely tartós homoszexuális kapcsolatok esetében lehetővé teszi a kapcsolat egyházi megáldását (igaz, hogy ez az adott egyházak álláspontja szerint sem azonos a szentségi házassággal).

Papszentelés 2017-ben, a svédországi Stockholmban


A PNCC korlátozott szentségi közösségben áll a Római Katolikus Egyházzal.
2000-ben Norvégiában a PNCC joghatósága alatt egykori evangélikus lelkészek vezetésével megalakult az Északi Katolikus Egyház (Den nordisk-katolske kirke – NKK), amely 2011-ben dr. Roald Nikolai Flemestad püspökké szentelésével elnyerte az önállóságot. A PNCC és az NKK létrehozta a Scrantoni Uniót (a pennsylvaniai Scranton városa a PNCC központja), amelynek teológiai alapdokumentuma az 1889-es Utrechti és a 2008-as Scrantoni Nyilatkozat. A Scrantoni Unióhoz mintegy 30.000 ókatolikus tartozik Észak-Amerikában és Európában.
2012 áprilisában jött létre Münchenben a Németországi Keresztény-katolikus Egyház (Christ-Katholische Kirche in Deutschland – CKK), az NKK bizonyos belső önkormányzattal rendelkező adminisztratúrájaként. 

Egyházunk a CKK támogatásával, annak magyarországi részeként, egyúttal az NKK joghatósága alatt alakult meg, Magyarországi Keresztény-katolikus Misszió néven. A hivatalos alapításra 2012 novemberében került sor. 2014 januárjától Magyarországi Ókatolikus Egyház néven működtünk, az NKK és német adminisztratúrája részeként. 2022. november 1-től Lerinumi Szent Vince Ókatolikus Lelkészség néven – továbbra is a német adminisztratúra keretein belül működtünk. 2024-ben létrejött Egyházunk Európai Egyházmegyéje, és azon belül a Magyar Régió, melyet immár magyar általános püspöki helynök vezet, összefogva a magyarországi és szlovákiai lelkipásztori szolgálatokat.

Szeretettel várunk mindenkit, aki egyháztagként, egyházi szolgálattevőként vagy barátként részt kíván venni életünkben, ilyen módon szolgálva Istent és embertársainkat.

A gyömrői idősmisszió közössége, 2019-ben