“Amikor már Jeruzsálem közelében jártak és odaértek Betfagéhoz az Olajfák hegyén, Jézus előre küldött két tanítványt. Azt mondta nekik: »Menjetek be az előttetek lévő faluba. Mindjárt találni fogtok egy szamarat megkötve, és vele egy csikót; oldjátok el, és vezessétek ide hozzám. Ha pedig valaki szólna valamit, mondjátok, hogy az Úrnak van rájuk szüksége, és azonnal el fogja engedni őket. Ez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az ige, amit a próféta mondott: Mondjátok Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád; szelíd ő, s szamárháton ül, szamárcsikón, teherhordó állat fián«. A tanítványok elmentek és megtették, amit Jézus parancsolt nekik. Odavezették a szamarat és a csikót, rájuk tették ruháikat, ő pedig felült rájuk. A hatalmas tömeg pedig leterítette ruháit az útra, mások meg ágakat vagdostak a fákról és az útra szórták. A tömeg, amely előtte ment és akik követték, így kiáltoztak: »Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!« Amikor bement Jeruzsálembe, az egész város megmozdult. Azt kérdezték: »Kicsoda ez?« A tömeg így felelt: »Ez Jézus, a próféta, a galileai Názáretből.«“ (Mt 21,1-10)

Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt jártam Párizsban. Csodálatos utazás volt, lenyűgözött a város, a művészet koncentrált jelenléte, a rengeteg műemlék. Az Eiffel torony, a Louvre után persze megnéztem a Diadalívet is. Impozáns építészeti elrendezésben, a Champes Élysées-en áll a hatalmas alkotás. Odaérve és körbejárva mindjárt elővettem az útikönyvet, amely leírta, hogy az 1800-as évek elejét I. Napoleonnak kezdték építeni, de csak harminc év múlva készült el, s hogy az épület a római kultúrából és császárságból merítve állít emléket a győzelmes francia nemzetnek, ugyanakkor a reliefek művészetileg nem sokat érnek, az egész épület művészeti értéke igen megkérdőjelezhető. Csalódottságot éreztem, hogy Párizs egyik legfontosabb műemléke a valóságban nem képvisel magas művészeti értéket. Győzelmet hirdet, de valahogy értéktelen, nem méltó megemlékezés, nem azért építették, hogy értéket teremtsenek, hanem, hogy az emberi nagyságot hirdessék. Úgy éreztem, mintha Bábel tornyát láttam volna, és ettől kezdve egész Párizs úgy maradt meg bennem, mint a nagyzolás emlékműve, az emberi nagyképűség túlméretezett díszlete.
Ahogy Jézus virágvasárnapi bevonulását olvastam az evangéliumban, rögtön ez az utazás jutott eszembe. A népi vallásosság Jézus bevonulását, győzedelmes diadalmenetnek tartja, mint amikor egy hadvezér a megszerzett győzelem után átmasírozik a diadalív alatt, amit a nép a győztes nagyságának és a csata emlékének méltó emlékének állított. Van azonban több részlete is Virágvasárnapnak és ennek a bevonulásnak, ami miatt ez az esemény dicsősége éppolyan kétes, mint a párizsi Diadalívé.
Fel kell tennünk a kérdést, vajon kit ünnepelt a tömeg? Rávághatnánk, hogy Jézust, de ez mégsem ilyen egyszerű. Szent János leírja, hogy Lázár feltámasztásának híre futótűzként terjedt szét a környéken, s ez a csoda tömegeket késztetett, hogy Jeruzsálembe menjenek, látni a gyógyítót, azt az embert, aki Úr a halál felett. Ebben a tekintetben Jézust ünnepelték, de mégsem azt a Jézust, aki a szamár hátán belovagolt Jeruzsálembe. Nyilván sokan voltak ott, akik hallották Jézus személyes tanítását vagy meggyógyultak, esetleg részt vettek a kenyérszaporítások csodálatos eseményein. Nyilván sokan voltak azok, akik nem csak egy gyógyítót láttak, hanem lélekben és igazságban hitték is mindazt, amit Jézus hirdetett, a keresztség bűnbocsánatát és az Isten országát. Ám az is nyilvánvaló, hogy sokan lehettek azok, akik csak a csodákkal és Jézus csoda-hírével találkoztak.
Ha szabad így fogalmaznom, ezzel a diadalmas bevonulással az a baj, hogy Jézus nem akart diadalmasan bevonulni, nem volt győztes hadvezér, sem a hit tábornoka. Jézus csak szegény módjára, gyalog, tanítványai körében vándorolt, az ilyen dicsőséges bevonulás teljesen idegen volt az Ő addigi viselkedésétől és életvitelétől. Emlékezzünk csak, ugyanebben az evangéliumban pénz, tarisznya, saru és bot nélkül küldte el tanítványait (Mt 10,9). Akkor mégis miért kellett így bevonulnia?
Nos, a nép úgy hitte – különösen Lázár feltámadása után –, hogy elérkezett a Messiás, a zsidóság politikai, vallási és katonai vezetője, aki összegyűjti a tizenkét törzset, helyreállítja Júda és Izrael egységét, visszaadja a kiválasztott nép méltóságát és tisztességét, szabadságát és hatalmát, Istent a zsidóság felemelése által dicsőíti meg. A tömeg ezt a zsidó Messiást várta és Jézusban erre a Messiásra ismertek, ezért fogadták kitörő örömmel, hozsannát kiáltozva.
Ám Jézus nem tanította és nem hirdette meg, hogy felszabadítaná népét a római uralom alól. Jézus örömhíre a lelki megszabadulásról, a mennyek királyságáról, Isten atyai szeretetéről és az üdvözítő kegyelemről, bűnbánatról, megtisztulásról és bűnbocsánatról szólt. Jézus nem az a Messiás volt, akit a zsidóság várt, hanem egy másik Messiás, maga Isten Fia, nem politikai vezér, hanem lelki szabadító, nem forradalmár, hanem Megváltó.
Virágvasárnap kettős arca itt mutatkozik meg, ebből érthetjük meg, hogy a pálmaágakból és leterített ruhákból alkotott egykori diadalív nem Jézusnak szólt. Jézust másnak látták, mint aki valójában volt, és ezért ezt a másikat ünnepelték, nem Jézust. Azt hitték eljött a hadvezér felszabadító. A tömeg Jézusra vetítette váradalmait, reménységeit, elvárásait, ahelyett, hogy magára Jézusra figyelt volna, arra, amit Ő tanított, képviselt, hirdetett.
A ma emberére is jellemző ez. Hányan hisznek a maguk módján. Sokszor találkozom olyanokkal, akik megvallják, hogy ők a maguk hitét hiszik. Ők is inkább rávetítik a kereszténységre, Jézus Krisztusra a saját hitüket, de valójában arra nem kíváncsiak, amit Isten egyszülött Fiában jelentett ki. Hozsannáznak személyesen fabrikált Jézusuknak, pálmából, felső ruhákból vagy másból díszletet fabrikálnak neki, de az Isten Fia nem érdekli őket, mert a Vele való találkozáshoz fel kellene adniuk a saját elveiket, ennek szent kockázatát pedig nem akarják vállalni.
Számomra az a legbeszédesebb, hogy Jézus egy szót sem szólt a bevonulás ideje alatt. Ült a szamárka hátán, és nem mondott semmit. Az Ő hallgatása nem beleegyezés, hanem csak a tűrés némasága. Ugyanaz a hallgatás, amit Pilátus előtt tanúsított. “Ő azonban nem válaszolt neki egyetlen szóval sem, a helytartó pedig nagyon csodálkozott ezen.” (Mt 27,14) Jézus nem mondott semmit, feladata csupán az volt, hogy engedje megtörténni mindazt, aminek az Atya akaratából meg kellett lennie. Ez a bevonulás már a kereszt árnyékában történt, Jézus hallgatása a tökéletes engedelmesség hallgatása volt. A tömeg ugyanúgy egy emberként ujjongott, ahogy majd egy emberként, szinte őrjöngve fogja Jézus megfeszítését követelni: “Keresztre vele!” (Mt 27,23) Jézus ekkor már tudta, hogy ez ugyanaz a tömeg. Ugyanazok a szájak és hangok hozsannáztak, mint akik Barabbást kiáltottak később.
“Én, az Úr, kikutatom a szívet, megvizsgálom a veséket, hogy megfizessek kinek-kinek az útja szerint, cselekedeteinek gyümölcse szerint.” (Jer 17,10) Az Úr, ott a szamárcsikó hátán is pontosan láthatta, hogy mit gondolnak róla azok, akik most éltetik, később pedig majd halálát fogják kívánni.
Virágvasárnapon a szamár hátáról tőlünk, mindannyiunktól kérdezi: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (Mt 16,15) Ő most is vizsgálja és látja szívünket, ezért fontoljuk meg, kinek látjuk Őt. Csodálatos gyógyítónak, történelmi személyiségnek vagy a modern gondolkodás tévelygésében egy erőnek, mely meg- és felidézhető?
A mi küldetésünk ugyanaz, amit az apostolok kaptak és végeztek. Hittel tanúskodni, hogy Jézus Krisztus az élő Isten Fia, a keresztény Messiás, aki kereszthalálával megváltotta bűneinket, dicsőségesen feltámadt, felment a mennybe, ott ül az Atyaisten jobbján, szüntelenül közbenjár értünk és eljön majd, hogy végső győzelmet arasson a gonosz fölött. Jézus Krisztus él és itt, most is velünk van a Szentlélek által.
A mai hitetlenek többé már nem az úgy nevezett más vallásúak, mert az összehasonlító vallástudománynak hála, tudjuk, hogy minden vallás toleranciára, tiszteletre, a más hitének elfogadására nevel. A mai igazi hitetlenek azok, aki szkepticizmussal tekintenek Istenre és Jézus Krisztusra, azok, akik ismerik az evangéliumokat, ismerik az üdvösséges örömhírt, de személyes önzésük és akaratuk fontosabb nekik, mint az, hogy igazán elfogadják Jézust, Isten törtvényeit kövessék és megtartsák. A mai hitetlenek az a tömeg, mely megkeresztelkedett, de elhagyta az Egyházat és hitét, vallást alkotott magának, ismeri a hit útját, de rá nem lépne semmi pénzért. Ez a tömeg az, mely a maga elvárásai tükrében tekint mindenre és mindenkire, még Jézusra is, ez a tömeg, amely az egyik pillanatban ujjong, a másikban meg szabad utat enged annak a lelkiségnek amely valójában benne lakik, s az Úr vesztére tör.
„Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” – kérdezi az Úr, s erre a legtisztább felelet az, amit Szent Ágoston adott. Vele együtt mondjuk mi is: “Domine Jesu, noverim Te…”, “Uram Jézus, add, hogy ismerjelek Téged”, mert “az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (Mt 11,27)
Jézus virágvasárnapi bevonulása a mi életünkbe való bevonulásának szimbóluma, de csak akkor, ha a bölcsesség, értelem, tanács és erősség Lelke (Iz 11,2) vezet el bennünket a teljes ismeretre, Krisztus megismerésére (Kol 2,2).
Virágvasárnap kettőssége szolgáljon tanulságul, hogy csak azok számára lesz üdvösséges Jézus bevonulása, akik nem a személyes akaratuk és elvárásaik tükrében szemlélik Őt, hanem elfogadják azt a tanítást, amelyet Ő nyilatkoztatott ki, s amit az Egyház és a Szentírás közvetít nekünk. A keskeny út pont azért keskeny, mert egyedül ez az ismeret vezet el ténylegesen Hozzá, a többi sajnos mind tévelygés. Ám ne féljetek, ebben maga Isten segít minket, Lelke által. “Az én lelkemet adom majd belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint járjatok, és törvényeimet megtartsátok és megcselekedjétek. “ (Ez 26,27). “Ezért még inkább figyelnünk kell mindarra, amit hallottunk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.” (Zsid 2,1)
Vonuljon be szívünkbe ma az Úr Jézus Krisztus úgy, hogy bennünk, akik hozsannával köszöntjük, ne a jeruzsálemi nép kettős lelkületét és hit nélküli örömét lássa, hanem azt a legmélyebb hitből fakadó boldog ujjongást, amivel Szent Péter is megvallotta Őt: “Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16). Így vonuljon be mai ünnepünkbe a békesség és egyszerűség szamárcsikóján, pálmaágak diadalíve alatt, s úgy köszöntsük Őt, ahogy a Szentlélek tanít bennünket: Megváltóként, Úrként, Isten Fiaként. Ámen.