Ha az ókatolikus gyökereket keressük, azt a történeti, vallástörténeti pillanatot kell megragadnunk, amikor az önálló ókatolikus egyházszervezet létrejött, s önmagát “ókatolikus” néven deklarálva elkezdett működni. E pillanat pedig 1724. október 15-én, Cornelius van Steenoven, az első Rómától független érsek felszentelésével következett el, bár jurisdikciós szempontból ezt az időpontot 1725. Február 21-re is tehetjük, az ókatolikusok római kiközösítésének napjára.1

A kereszténység legkorábbi kezdeteitől, a holland római katolikus egyház mindenkor függetlenséget élvezett a püspökválasztás tekintetében. Kr.u. 696-ban, Rómában, I. Szergiusz pápa szentelte püspökké Szent Willibrordot, akit északra küldött, a németalföldi területek megtérítésére. Mikor a püspök megérkezett, már élő keresztény közösségeket talált. Katedráját Utrechtben állította föl, továbbá megalapította a deventeri és haarlemi egyházmegyét.

A korai kereszténység gyakorlatában – ahogy ez a holland egyházban is megőrződött – a 325-ben dogmává emelt ősegyházi püspökválasztás szokása élt. 1145-ben, III. Jenő pápa az Utrechti Káptalan e jogát megerősítette, amit 1252-ben a IV. Lateráni Zsinat dekretált. 1520-ban, X. Leó pápa, Debitum pastoralis kezdetű bullájában rögzítette a holland egyházi függetlenséget.

Ennek ellenére, 1700-ban XI. Kelemen pápa a már jogszerűen megválasztott holland érsekkel szemben ellen-érseket szentelt és nevezett ki Utrechtbe, amely komoly feszültséghez vezetett. A hagyományokhoz ragaszkodó holland papság elutasította a kinevezést és 1724-ben Cornelius van Steenovent érsekké szentelték.2 „Ettől az időtől az egyház hivatalosan is létezik, mint »az ősi püspöki papság római katolikus egyháza«.”3

Az 1724 és 1870 közötti 146 év csöndes elszigetelődésben telt, keveset tudunk a holland Egyház belső életéről. Az azonban bizonyos, hogy hitük és vallásgyakorlatuk mit sem változott, megmaradt az 1724 előtti régi, azaz ó-katolikus hitben.

1870-ben, az I. Vatikáni Zsinat Németországban komoly vallási változásokat indított el. Az ekkor fellángolt és német állami támogatást nyert mozgalom 1889-ben végül az akkorra teológiailag és egyházilag is elszigetelődött, de 165 éve létező utrechti Ókatolikus Egyházhoz fordult, ahol befogadást és szentségi támogatást nyert.

Az ókatolicizmus lelkülete az ősi, egyetemes hithez való visszatérésként bontakozott ki. A kelet-nyugati egyházszakadás előtti egységet tekintették ideálnak és bíztak benne, hogy előbb-utóbb újra eljön az egységes kereszténység lehetősége.

„Az ókatolikusok voltak az első nyugati egyház, mely eltávolította a filioque-t a Nikaiai Hitvallásból.”4 1910-ben bevezették a nemzeti nyelvű liturgiát, akkor még a latin mise egyszerű lefordításával, 1922-ben pedig eltörölték az ókatolikus papok kötelező nőtlenségét. Dr. Andreas Rinkel érsek, a korábbi jezsuita és tomista teológiával szemben új, katolikus-ökumenikus alapokra helyezte az ókatolikus teológiát, elsősorban a Bibilia- és dogmakritika eszközeivel élve.5

Az ókatolicizmus ökumenikus közeledését és térnyerését elsősorban a lehetőséget és a tárgyalásokat támogató ortodox és anglikán egyházak fogadták jó szívvel. „1930 júliusában, anglikán és ókatolikus püspökök találkozót tartottak, melyen az utrechti érsek brátságos hangvételű tárgyalásokat kezdett. A következő, 1931-es bécsi Ókatolikus Kongresszuson szerette volna a három egyházat (anglikán, ókatolikus és ortodox) összehozni és megvitatni az újraegyesülést.”6

Később, teljes kommunió jött létre az utrechti Ókatolikus Egyház, az Anglikán Egyház, valamint az apostoli jogfolytonosságot töretlenül őrző Svéd Lutheránus Egyház között. Ez azonban szentségtani következményekkel is járt, az Unió a katolikus szentségek újragondolásával meglehetősen közel került az anglikán szentségtanhoz, a Keresztséget és az Úrvacsorát a hét szentségen belül, azokat alapszentségekként (Grundsakramente) különböztették meg.7

Ez a lépés ugyan lehetővé tette a szélesebb interkommuniót, s szolgálta az ökumenét, ám növekvő távolságot eredményezett Rómától. „Az ókatolikus egyházak elismerik a szentáldozás vasárnapi kötelességét, de a Római Katolikus Egyháztól eltérően nem teszik kötelezővé az egyéni lelkiismeretvizsgálatot.”8

Az ökumenikus tárgyalások tovább folytak, s ebben az Utrechti Uniónak minden vitán felül elévülhetetlen érdemei voltak. Az ókatolikus közeledés elsősorban protestáns irányba haladt tovább. A Berni Egyetemen a keresztény-katolikusok és a protestánsok egyesültek az ókatolikus és protestáns teológiai fakultáson.9

A párbeszéd az 1982-ben, az Egyházak Ökumenikus Tanácsa által kiadott Lima dokumentum megszületésében érte el eddigi csúcspontját. Minden szempontból mérföldkő ez a nyilatkozat. Elsősorban azért, mert bár a római katolikusok nem tagjai a Tanácsnak, szakértő teológusaik aktívan részt vettek a dokumentum kidolgozásában és megfogalmazásában, vagyis tényszerűen komoly felekezetközi párbeszéd és közös munka gyümölcseként tekinthetünk az eredményekre.

A Lima-dokumentum és munkacsoport egyik legfontosabb eredménye a Lima-liturgia megalkotása volt, mely az ősegyház hite és hitvallási gyakorlataként, valamint az ökumenizmus szellemében egyfajta egységszertartásként kínál lehetőséget arra, hogy valamennyi keresztény felekezet teljes szentségi közösségben élhesse meg hitét, és részesedhessen az Úr Jézus Krisztus Testében és Vérében. A Magyarországi Ókatolikus Egyház és a vele szoros együttműködésben szolgáló Magyar Ókatolikus Misszió egységesen a Lima liturgia ókatolikus változatát használja.

Az ókatolikusok az ősi hit és apostoli örökség, ugyanakkor az egységes kereszténység előmozdítói és gyakorlói. Legtömörebben Lerini Szent Vince szavai adják ezt vissza: „Nagy gondunk legyen azt vallani, amit mindenütt, mindig és mindnyájan hittek.”10, ami félreérthetetlenül utal a keresztény hit gyökereinek, evangéliumi és apostoli eredetének megőrzésére – ezt jelenti az ‘ó’ előtag. A ‘katolikus’ kifejezés pedig a szó eredeti jelentése szerint az egyetemes egyházra utal, vagyis határok és korlátok nélkül, időtől, helytől, kortól, emberektől függetlenül egyetemes lelki közössége a hívőknek, mert valamennyien egy testet alkotunk egy fő, a mi Urunk, Jézus Krisztus alatt.

Az ókatolikus vallás mai értelemben egyet jelent az 1889-ben létrjött Utrechti Unióval, mely az 1870-ben megtartott I. Vatikáni Zsinat ellenzéki mozgalma volt. Két korabeli dogma, a Conceptio immaculata Mária-dogmája (mely kimondta Szűz Mária szeplőtelen fogantatását) és a pápai csalhatatlanság 1870-es dogmája váltotta ki számos pap és teológus ellenérzéseit, akik közül sokan kiléptek a római katolikus egyházból.

Hazánkban három meghatározó irányzat jelent meg a XX. század elején. 1910-ben a budapesti, néhány száz fős gyülekezetet Kubinyi Viktor atya, az első későbbi magyar ókatolikus püspök vezette. Missziónk Kubinyi püspök felszentelésének örököse és ókatolikus örökségének folytatója.

1942-ben a korábban a Horváth Nemzeti Egyházhoz tartozó Újvidéki Püspöki Helynökség kapcsolatba került a budapesti közösséggel. Délvidéken tizenhárom egyházkerületet hoztak létre, és az állami elismerést követően Magyarországi Ókatolikus Egyház néven működtek, Dr. Deák Vidor püspöki helynök vezetése alatt.

Ezidőtájt, 1939-ben jelent meg hazánkban egy másik ókatolikus irányzat, a lengyel Máriavita mozgalom, melyet Csernohorszky, későbbi nevén Fehérváry Gyula Tamás vezetett, akinek nem mindig evangéliumi élete és tevékenysége sajnálatos módon sokszor sötét árnyékot vetett az ókatolicizmusra.

A II. Világháború után mintegy 3800 ókatolikus hívő volt hazánkban. 1945-ben Fehérváryt Lengyelországban, 1949-ben Deák Vidort Budapesten püspökké szentelték, ennek ellenére az 50′-es évektől a magyar ókatolicizmus helyzete és támogatottsága jelentősen romlott. Ez többek között annak volt köszönhető, hogy a máriaviták politikailag kompromittálódtak. Kifejezetten a római kúria ellenében, Nemzeti Egyházként, népi-demokratikus irányzatként igyekeztek egyfajta káder-egyházzá válni, szerencsére sikertelenül. Folyamatosan keresték a kommunista hatalom pártfogását, ami működésüket hiteltelenné tette.

Deák Vidor és munkatársa, Antretter Ede a Magyarországi Ókatolikus Egyház égisze alatt számos zsidó családot mentett meg a II. Világháborúban, ám Deák püspök halála után az egyház szétesett, a hívek szétszóródtak.

Több kisebb, tiszavirág-életű és olykor kétes kísérlet után a magyar ókatolicizmus jóformán megszűnt. Thury Lajos püspöki helynök, az időközben emigrált Fehérváry érsek hazai megbízottja a 70′-es évek közepéig, halálág vezetett egy később megszűnt gyülekezetet Budapesten. Az egyik utolsó magányos pap, Ambrus Ferenc az 1980-as évekig Szegeden, házi kápolnájában misézett, míg az utolsó Budapesten élő, de már régen nem praktizáló ókatolikus pap 2000 táján halt meg. A magyar ókatolicizmus 2012-ben, a Magyar Ókatolikus Misszió létrejöttével kezdett újjászületni.

A XX. századi magyar történet legátfogóbb és nélkülözhetetlen kutatómunkáját Dr. Sasvári László végezte el. Bán Ervin a Theologiai szemlében írt rövid recenziót róla. További és kiegészítő kutatásokat végzett a sajnos csak diplomamunkájában publikáló Harsányi László, illetve a hazai ókatolikus források összegyűjtésén fáradozik Csima Ferenc valláskutató. Máriavita kutatásokat publikál Miklós Péter. Kubinyi Vikotr püspök életével kapcsolatban a Misszió adott ki biográfiát, mely ide kattintva letölthető (Link a pdf állományhoz.), s melyről Farkas László történész írt recenziót.

1 Küry, Urs: Die Altkatolische Kirche, Stuttgart: evangleisches Verlagswerk, 1966., 37.

2 McManners, J.: ‘Jansenists’ outside France: the Church of Utrecht, The New Cambridge Modern History, London: Cambridge University Press 1970, 134-136.

3 Bradshaw, Paul F.: The new SCM dictionary of liturgy and worship, London: SCM Press 2002, 339.

4 Thomas, Owen C. – Wondra, Ellen K.: Introduction to Theology, New York: Morehause Publishing 2002, 221.

5 op. cit., Küry, 39.

6 Evans, Gillian Rosemary: Method in the Ecumenical Theology, Cambridge: Cambridge University Press 1996, 35.

7http://www.altkatholisch.info/index.php/grundsaetze

8 Fahlbusch, Erwin: The Encyclopedia of Christianity, Vol. 5., Leiden: Eerdmans – Brill 2008, 229. [A szerző a kötelező gyónásra gondol, de ennek elhagyása implicit módon azt is jelentette, hogy a szentáldozáshoz elégséges a szentmise közgyónásának elvégzése, melyet a hívek együtt mondanak el és a celebráns pap ad rá általános feloldozást. Ezért használja az egyéni lelkiismeret(vizsgálat) (one’s conscience) kifejezést. – Sz.T.]

9 op. cit., Fahlbusch, 253.

10 Lerins. Comm. 3.