“Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet, és a jászolban fekvő kisdedet. Amikor meglátták őket, elhíresztelték azt, amit a gyermek felől hallottak. És mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak azon, amiről a pásztorok beszéltek nekik. Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében. A pásztorok pedig visszatértek, magasztalták és dicsérték Istent mindazokért a dolgokért, amiket hallottak és láttak úgy, ahogy megmondták nekik. Amikor elérkezett a nyolcadik nap, hogy körülmetéljék a gyermeket, a Jézus nevet adták neki, úgy, amint az angyal nevezte, mielőtt anyja méhében fogantatott.” (Lk 2,16-21)

Ma Szűz Mária, az Isten Anyjának ünnepe van, s ezen ünnep okán a történetből azonnal irányítsuk figyelmünket Máriára. Miután megszülte Jézust, pólyába tekerte, és mivel nem volt hely a fogadóban, egy kisebb helyiségben vettek szállást, a hagyomány szerint barlangban vagy istállóban. Ekkor megérkeztek a pásztorok és dicsőítve Istent, elmesélték, hogy miket láttak-hallottak, Isten angyala mit mondott nekik.
Az evangélista nagyon fontosnak tartotta, hogy megjegyezzen Máriával kapcsolatban két mozzanatot, ami meghatározó, és a mai szentbeszéd magvát szolgáltatja. A két legfontosabb szó az, hogy Mária a hallottakat “megjegyezte”, és hogy “el-elgondolkodott” rajtuk.
Az, hogy az evangélista ezt a két mozzanatot leírja, egyértelműen árulkodik arról, hogy Mária számára mindaz, amit a pásztorok elmeséltek neki, a legkevésbé sem volt egyértelmű. Gondolkodnia kellett róla, és jól meg kellett jegyeznie, nyilván, hogy pontosan felidézhesse időről-időre, ám nem holmi érzelmes visszaemlékezés jegyében.
Ez a két megjegyzés különleges nézőpontot tár föl. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szent emberek mindenben tökéletesek voltak, akik mindig tudták mit kell tenniük, hogyan kell viselkedniük. Mint a rossz kalandfilmekben a szuperhősök, akik mindenben tökéletesek. Ez a szemlélet azonban nem teljesen fedi a valóságot.
Képzeljétek el Testvérek azt a szituációt, amikor a tizenegynéhány éves Mária, talán egy- két órával a szülés után, kimerülten, egy gazdasági helyiségben vagy istállóban pihen gyermekével, s ekkor betódulnak a környék birkapásztorai, és heves gesztikulációval és kitörő örömmel elkezdenek valamit mesélni arról, hogy kicsoda ez a kisded. A fáradt Mária, aki arra vágyik, hogy együtt lehessen Jézussal, és hogy kipihenje magát, hallgatja, csak hallgatja, amit mondanak, és biztos vagyok benne, hogy nagyon nehezen érti meg, mit akarnak, hogy miért is jöttek a pásztorok. Azt mondják, hogy a kicsi Jézus az Üdvözítő és az Úr Krisztus, vagyis a Messiás. Mária hallgat, és jól megjegyzi, hogy miket mondanak.
Ő bízik Istenben, hitt és hisz Neki, nála jobban talán senki nem hitt soha. Csodálatosan esett édes teherbe, egy angyal hírül adta neki, hogy gyermeke Isten Fia és Izrael királya lesz, és Erzsébettel annakidején alaposan meg is beszélték a dolgot. József is kapott álmában üzenetet Istentől, de azért erről nem hallott korábban. Hogy az ő gyermeke Üdvözítő? Kit üdvözít? Úr Krisztus, a Messiás? Az angyal neki ezt nem mondta.
Testvérek, ez a helyzet, és a mai igeszakasz azt a kérdést veti fel, hogy vajon hol van a hit határa, van-e egyáltalán a hitnek határa? Hiszen Mária szeplőtelenségével és az emberi elgondolás szerinti tisztességével az életét is kockára tette, hogy gyermeke megszülethessen. Arra kérdezek most rá Máriával együtt, hogy vajon meddig terjed az emberi bizalom? Mit hiszünk el Istennek és küldötteinek? Mária hogyan hitt?
Mielőtt rávágnánk, hogy Mária mindent azonnal elhitt a pásztoroknak, idézzük fel újra a két szót: “megjegyezte” és “el-elgondolkodott”. Az apostol valamiért felhívja a figyelmünket, hogy még ő sem tudta abban a pillanatban a magáévá tenni, amit hallott, hanem megjegyezte és gondolkodott róluk, ma ezt úgy mondjuk, hogy meg kellett emésztenie a dolgokat.
Ugyanez a mondat hangzik el nem sokkal később Szent Lukácsnál is, amikor Jézus tizenkét évesen a templomban tanít. Szülei keresik, s miután megtalálják, anyja kérdőre vonja:“Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, apád és én szomorúan kerestünk.” Mire Jézus így szól: “De miért kerestek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom? Szent Lukács itt is megjegyzi: “Szavait anyja mind megőrizte szívében.”
Aztán jusson eszünkbe egy másik különös élethelyzet Szent Márk evangéliumából (Mk 3,30). Mária és a rokonok Jézusért mentek, mert a farizeusok és írástudók elhíresztelték, hogy ördög van benne. A család szerette volna Jézust hazavinni és kigyógyítani vélt elmebajából, s bár Mária is ott volt, Jézus nem ment ki hozzájuk, hanem a hívőket nevezte családjának és rokonainak.
Aztán később, Mária ott állt a kereszt alatt, és látta egyszülött fiát kínhalált halni. Szemlélte megkorbácsolt, megkínzott, csurom seb, vértől fuldokló fiát, amint visszaadta lelkét Teremtőjének.
Ha végigtekintünk ezen az eseménysoron, egy hozzánk nagyon közel álló, emberi kép rajzolódik ki előttünk. Egy szerető, féltő, aggódó anya képe, aki – mint minden szülő – a legjobbat szeretné gyermekének, aki szeretné megóvni gyermekét minden bajtól, aki sokszor nem tudja elfogadni, hogy gyermeke másmilyen, mint amilyennek ő akarja látni, aki nem is igazán érti, hogy gyermeke mit miért tesz, de igyekszik minél jobban szeretni őt.
Ám épp azért, mert édesanyja szerette legjobban a földön, biztos, hogy Máriának volt a legtöbb benső vívódása Fiával kapcsolatban. Hallania kellett, ahogy Jézus hangosan megkérdezi: – Ki az én anyám? – bizony, ő azt hallotta, hogy Jézusa megtagadta a vér szerinti rokoni köteléket, a lelki rokonság tökéletességéért.
Vajon kimondta valaha Mária az egyik legrosszabb szülői mondatot: – én megmondtam, kisfiam, hát nem megmondtam, hogy baj lesz ebből?
Nem tudjuk, de valószínűbb, hogy nem mondta ki. Ott állt a kereszt alatt, és mondhatta volna azt, hogy látod-látod mi lett ebből? De nem. Csak jól megjegyezte a dolgokat és gondolkodott rajtuk, megpróbálta szívvel és lélekkel magáévá tenni a hallottakat és látottakat, minden emberi, anyai ösztöne és elgondolása ellenére.
Mindez pedig már ott sejlik abban, hogy a pásztorok látogatáskor jól megjegyezett mindent és el-elgondolkodott rajtuk. Bizony, gyakran kellett gondolkodnia ezeken, míg vér szerinti anyaságától eljutott a lelki anyaságig, de Mária nagysága éppen ebben rejlik.
Mária képes volt lemondani a maga módján való szeretetről, hogy eljuthasson a hit elvárások nélküli szeretetére. Képes volt lemondani az ő Jézuskájáról, hogy eljuthasson annak kimondásáig: én Krisztusom. Nem túlzok, ha azt mondom, Mária lelki útja lehetett a legrögösebb út, amit hívő valaha bejárt. Meg kellett tanulnia, nem mint gyermekére, hanem mint megváltójára tekinteni a saját fiára.
Nem mehetett könnyen. Jézus nem véletlenül mondta, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Mária talán valamikor húsvét és pünkösd között érthette meg teljes egészében – miután látta a kereszten kiszenvedni és kínhalált halni édes gyermekét, s miután maga is megbizonyosodott arról, hogy valóban feltámadt a halálból –, hogy a galileai Jézus nem egy “nemmegmondtam” gyermek volt, hanem valóságosan az Isten Fia, Úr és Messiás, a Megváltó Krisztus.
Az óhitű katolikusok ugyanúgy tisztelik a szenteket, mint a római katolikusok, csak nem imádják őket. Mária példáján érthetjük meg leginkább, miért maradt meg nálunk is a Mária- tisztelet. Mindannyian hasonlítunk rá, ezért is tiszteljük különösképpen, hisz olyanok vagyunk a hit és életszentség terén, mint Mária, amikor megjegyzett és elgondolkodott a hallottakon. Pontosan ezért kérhetjük közbenjárását, épp ezért tisztelhetjük.
Képes volt meghaladni anyaságának minden önfeláldozó, óvó szeretetét, azaz a birtokló szeretetet, és szép lassan, lépésről-lépésre, botladozva, meghaladva szülői szerepét, majd elveszítve egyetlen gyermekét, gyötrelmek és könnyek közt megtanult hinni Isten Fiában, a Megváltóban, az Úrban, Krisztusban, képes volt arra, hogy maga is Krisztus képére átalakuljon.
Nekünk is ez a feladatunk, lemondani önszeretetünk előjogairól és akaratáról. Kezünkben szeretnénk tartani az irányítást, hivatkozva érdekeinkre és akaratunkra, azonban idővel be kell látnunk, hogy nem mi irányítjuk az eseményeket. Ahogy Mária tette, Jézust követve, Őt kérve, rajta keresztül mi is felnőhetünk hitünkben, mi is eljuthatunk dédelgetett egyéni megfontolásainktól addig, hogy teljes hittel, a saját szándékaink előfeltétele nélkül tekintsünk Krisztusra.
Karácsonykor a kis Jézust láttuk a bölcsőben, most pedig már az Igét hirdetni készülő, felnőtt Jézus Krisztust szemléljük. Hosszú út, a hit hosszú útja, míg bejárhatjuk ezt a lelki életpályát. Lépjünk rá erre az útra Máriával, nyissuk meg szívünket és alakuljunk mi is Urunk, Jézus Krisztus képére. Ámen.