“Jézus odament és azt mondta nekik: »Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!«” (Mt 28,18-20)

A Szentháromság az egy, örök Isten legbenső hittitka, olyan, hitünk alapját jelentő igazság, melyet nem könnyű megérteni, nem egyszerű az emberi ész számára felfoghatóvá tenni. Az Atyát, a Fiút és a Szentlelket jobb kifejezés hijján személyeknek nevezzük, de ezzel máris egy csomó félreértés adódik. A latin megnevezés a persona, eredetileg az ókaori színházi színészek álarcát, azaz maszkot jelentet. Ha a Szentháromságot így értelmezzük, akkor esetleg olyan véleményt formálhatunk, amelyben a személyek mint maszkok rejtik el Isten valóságát, de ez a felfogás helytlen lenne. Sokkal szerencsésebb inkább úgy megfogalmazni, hogy Isten háromféle lényegben mutatja meg magát nekünk: mint Atya, mint Fiú és mint Szentlélek. Persze, mindez csak emberi okoskodás – vághatja rá akárki., de a Szentírás az, mely a Szentháromságról elevenen tanúskodik.
A Teremtés Könyvében olvassuk, hogy Isten Lelke lebegett a vizek felett (Ter 1,2), s Szent Jánostól azt is tudjuk, hogy minden, ami teremtetett, az Ige, azaz Krisztus által lett (Jn 1,3), aki öröktől Istenre irányultan létezett (Jn 1,1). Jézus megkeresztelkedésekor a Jordánban Az Atya szólt a Fiúhoz, s a Szentlélek galamb képében ereszkedett alá (Mt 3,17). Jézus Krisztus azt hagyta meg tanítványainak, hogy a Szentháromságra kereszteljenek (Mt 28,19), sőt maga is ezt a keresztelést alkalmazta (Jn 3,22). Vagyis a Szentháromság szó ugyan nem szerepel a Bibliában, de ott volt az idők kezdetén és mindörökké velünk is lesz, ahogy a kis doxológiában annyiszor elhangzik a párbeszédes misében.
Ám ennek ellenére az ember csak tükör által, homályosan lát földi zarándokútja során, s nem csak megértésünk, hanem emberi szeretetünk is homályos, tökéletlen. Szemben az Atya tökéletes szeretetével, mi csak másoljuk azt, és igyekszük megmaradni Jézus Krisztus szeretetparancsában, ami valljuk be, nem mindig sikerül úgy, ahogy szeretnénk, mert fogva tart saját, személyes akaratunk, a vágyaink, feltételeink, az a kép, amilyennek a másikat látni akarjuk, vagy az a kép, amit a másikba vetítünk. Az igazi szeretet, az agapé – ahogy Isten szeret minket – ezért szabadság is egyben, mert megszabadít mindattól, ami elválaszt a másiktól. Az igazi szeretet az, amikor valaki elfeledkezik saját magáról, az énről és semmiféle viszonzás nem lebeg előtte, amikor hitből fakadó szeretete cselekvésként megvalósul.
Szent Bonaventura azt írja, hogy a Szentháromság Isten legtökéletesebb közlése önmagáról, mivel Isteni sajátosságait jelenti ki benne. Az Atya sajátossága, hogy nem született és nem teremtetett; a Fiú sajátossága, hogy képmás és Ige, a Szentlélek pedig a köztük lévő kötelék és adomány, tökéletes szeretet.
A középkor egyik újító teológusa, Szentviktori Richárd, kulcsot talált értelmünk számára Isten szeretetéhez, s a Szentháromságon keresztül világítja meg, milyen is Isten szeretete, az agapé, vagyis az a szeretet, mely nem vár viszonzást, hanem önmagáért szeret.
Isten egyszerre a szeretet tárgya, törekvése és célja, az aki szeret és az, akit szeret. Isten tökéletes szeretete azonban csak akkor teljesedik ki, ha legalább én-te viszonyban nyilatkozik meg. Ezért Isten az Atya és Fiú viszonyában szeret, ami azonban csak akkor tökéletes, ha a kettő szeretete egy harmadik irányában megmutatkozik. E harmadik pedig a Szentlélek. Benne találkozik és teljesedik ki az Atya és a Fiú szeretete.
A bűnbánat és bűnbocsánat, a megigazulás és a keresztség révén újjászülető ember, a Szentlélek által, Krisztushoz hasonlóan fiúként, gyermekként viszonyulhat az Atyához, részesedik Isten benső szeretetének áramlásában. Az Egyház ennek a bensőleg megnyilvánuló szeretetnek a háza, közege, ahol a szentségeken keresztül Isten szeretete és kegyelme árad ki a hívek szívébe.
A Szentháromságos szeretetnek külön közvetítő közege is van, a házasság szentsége, mely Isten teremtő szeretetének kötelékébe kapcsolja be a férfit és a nőt, és ebben a szeretetben mélyíti el a hívő házasfeleket, beavatva őket a “termékeny szeretet misztériumába”, hogy további életüket ez az Isteni minőségű szeretetközösség és szeretet-valóság, ez a benső áramlás hassa át, táplálja és éltesse. Éppen ezért a kegyelmet közlő szentség nélkül nem is képzelhető el gyümölcsözően a házasság. Az csak akkor lehet hiteles és tartós, ha Istennel szövetségben, az Ő kegyelme által áthatva, szinte Vele köttetik meg. A házasságban is megmutatkozik egyfajta háromság, mert abban a férfi, a nő és az Úr Krisztus közösségéről kell beszélnünk. Ha csak ketten vannak benne, az nem Isten szándéka szerint való.
A mai kor nagy kihívása az azonos neműek házassága, amiről nyíltan kell beszélnünk. Vajon az ilyen frigyben is megnyilatkozik az Isten kegyelme? A nyugati világban, különösen a protestáns egyházakban egyre nagyobb teret hódít ez a korszellem által vezérelt új szokás. Azonban fontoljuk meg a következőket. Az Atya, Fiú, Szentlélek háromsága különös jelleggel rendelkezik. Az Atyát mi, egyszerű hívők hímneműnek képzeljük el, gondoljunk csak a sok templomi ábrázolásra, freskóra, mindjárt Michelangelo freskójára a Sixtusi Kápolnában. Kevesebben tudják azonban, hogy a Szentháromság nyelvtani neme eredetileg nőnemű volt. A biblikus héber nyelvben a ruach, a Lélek nőnemű szó, mely a görög fordításban semleges nemű lett (pneuma), majd a latin szövegekben már hímnemű (spiritus). Ha eredeti értelemben gondolunk rá, akkor a Szentháromságban az emberi család egyfajta égi modelljét is felfedezhetjük, bár ez nem több egyszerű asszociációnál. A házasságot Isten azért adta az embernek, hogy szaporodjon és sokasodjon (Ter 1,18), a házasság szentsége ehhez adja meg Isten áldását és kegyelmét. Értelmetlen és logikátlan ezt a kegyelmet olyan személyeknek kiszolgáltatni, akik eleve képtelenek az Istentől kapott parancs és szent cél megvalósítására. Minthogy a házasság szentségi kegyelme ebbe a szeretet-áramlásba avat be, az biztosan nem lehet hatásos vagy gyümölcsöző azonos nemű párok esetében.
A Szentháromság benső szeretetének lényege az önzetlen, a viszonzást nem váró szeretet, mely önmagát adja, önmagáért, önfeledten. A mi földi életünkben csupán egyetlen viszonyban jelenik meg igazán hitelesen: a családban, az anya, az apa és a gyermek vonatkozásában. Nem képes az önzetlen anyai szeretetre az, aki nem hordta testében gyermekét, nem táplálta saját sejtjeiből és anyatejével; nem tud igazán apaként szeretni az, aki nem maga nemzette a gyermeket, nem tud osztozni Isten agapéjában az, aki lelkisége, életvitele, önzése alapján bűnben él. Az ilyen ember – minden jószándékával együtt – képtelen befogadni is ezt a kegyelmet, bűnös volta ebben teljesen megakadályozza.
Kérlek, Testvérek, mindig emlékezzetek arra, hogy a szeretet nem válhat saját magunk szeretésévé a másikban, és nem azt kell szeretnünk, ahogy a másik szeret bennünket. A legtöbben ott hibázzák el, hogy a szeretetet érzelemnek képzelik, pedig nem az. Hallgassuk csak meg a Szentírás szavait: “Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül bűneinkért.” (1Jn 4,10)
A szeretet tehát egy határozott döntés és kiállás Isten áldozata, Jézus Krisztus mellett, ami az Úrnak való engedelmes hitben nyilvánul meg.
Még ma is csóválom a fejem mikor eszembe jut az egyik amerikai ökumenikus keresztény közösség, ahonnan lelki táplálék címen olyan írást küldtek, aminek lényege abban összegződött, hogy szeretettel öleljünk keblünkre minden embert. Félreértés, ol ysokan esnek ebbe a hibáb, érzelmi síkra terelik azt, ami a hit és a hitben való lelki tökéletesedés tárgykörébe tartozik. Igaz, hogy a szeretet a legértékesebb keresztény erény (1Kor 13,13), de nem a szeretettel kezdődik a keresztény lelki élet, hanem a hittel, mely végül, több egyéb lelki állomás után megtermi a szeretet csodás gyümölcsét (Gal 5,22; 2Pt 1,5-7). Hogyan is szerethetne önzetlenül az, akiben a szeretet nem a Szentlélek által munkált hit eredménye?
A Szentháromságot igazán nem a hittudomány felől lehet megközelíteni, hanem a keresztény hit felől. A tiszta lelkű és szívű hívő emberben maga a Szentháromság vesz szállást, mert a Fiú elküldi a lelket szívünkbe (Gal 4,6), általa szólítjuk Istent Atyának, sőt a Szentlélek tanúskodik bennünk arról, hogy Isten Atyánk (Róm 8,15-16). Ez a szent együttlakozás valósággá válik az életünkben: “Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.” (Jn 14,23)
Egy kedves, idős néni egyszer örömtől sugárzó arccal mesélte, hogy megértette a Szentháromság tanítását. Kezébe vett három darab háztartási kekszet, aztán elém tartotta. – Ez így három keksz. – mondta. – De ha egymásra teszem és fölülről nézek rá, akkor már csak egyet látok.
A hit magasságai csak ilyen egyszerű, de boldog rácsodálkozással és csak a szívben érhetők el. Nem a definíciók fontosak, hanem, hogy úgy teljesítsük az Úr Jézustól kapott szeretet parancsot, ahogy Ő is értette: Isten melletti döntésünk legyen bennünk az Atya és a Fiú által elküdött Szentlélek kegyelmi munkájának eredménye. Ámen.

+Széles Tamás O. C. R.