“Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétert: »Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?« Ő azt felelte: »Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!« Erre azt mondta neki: »Legeltesd bárányaimat!« Majd másodszor is megkérdezte: »Simon, János fia, szeretsz-e engem?« Azt felelte: »Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!« Erre azt mondta neki: »Legeltesd juhaimat!« Aztán harmadszor is megkérdezte: »Simon, János fia, szeretsz-e engem?« Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte őt: »Szeretsz-e engem?«, és azt felelte: »Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!« Ekkor így szólt: »Legeltesd juhaimat! Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Amikor azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.« Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: »Kövess engem!«” (Jn 21,15-19)

A katolikus hit egyik legfontosabb ismérve, hogy megkérdőjelezhetetlen és tiszta forrásból ered, személyesen az Úr Jézus Krisztustól való mindaz, amit hiszünk, Ő alapította az Egyházat, Ő rendelte el a szentségeket és Isten országának hirdetését. Ő választotta ki az első tizenkét apostolt, akiknek személyesen adta át ugyanazt a hatalmat, amit Ő maga kapott az Atyától (Mt 10,1).
Az apostolok, miután Pünkösdkor megalakult az Egyház, s elnyerték a Szentlélek segítő kegyelmét, maguk is tovább adták ezt a hatalmat és küldetést, amelyet az Úr Jézus rájuk bízott. Szent Pál apostol erről a hagyományról beszél, amikor Timóteust így inti: “Ne hanyagold el a benned levő kegyelmi ajándékot, amelyet a jövendölés alapján a presbiterek kézföltétele által kaptál.” (1Tim 4,14) A hatalom átadásának, vagyis a felszentelésnek a formája mindenkor az volt, hogy a szentelő személy mindkét kezét feltette a szentelendő fejére, imádkozott fölötte, valamint megkenték szent kenettel, hasonlóan ahhoz, amint egykor Mózes felszentelte Áront és a papokat (Kiv 28-29).
A mi katolikus hitünk épp ezért nem tanulmányok vagy a Biblia olvasása alapján öröklődik, hanem Jézus Krisztus szava az, amit hallás útján kapunk (Róm 10,17) kétezer éve, Isten ajándékaként, elsősorban az apostolok és az apostolok utódaiként felszentelt püspökök által. Nem véletlen, hogy Antiochiai Szent Ignác így ír a magnésziaiakhoz: “Engedelmeskedjetek a püspöknek és egymásnak, ahogyan Jézus Krisztus alávetette magát testileg az Atyának, az apostolok pedig Krisztusnak és az Atyának és a Léleknek, hogy az egyesülés mind testi, mind lelki legyen.”, hiszen sem a feladatban, sem a felhatalmazásban nincs különbség az egykori és a mai Egyház között. Az idő ugyan múlik, de Isten változatlan, ahogy változatlan a kegyelem és az Egyház, Krisztus Teste is.
Ma Szent Péter és Szent Pál apostolokról emlékezünk meg, hiszen hitünk szerint ők voltak azok az apostolok, akiknek talán a legtöbbet köszönhetjük katolikusokként, ókatolikusokként. A mai Egyház arca és gondolkodása, lelkisége elsősorban Szent Péter és Szent Pál Szentlélek által lelkesített szolgálatából nyerte el azt a formáját, amit mi ismerünk.
Az Igeszakaszban ismerős hármasságot találunk, a feltámadott Jézus Krisztus háromszor kérdezi meg Pétert, hogy szereti-e Őt. Emlékezzünk csak, ugyanebben az evangéliumban, nem sokkal korábban, Jézus elfogásakor Péter háromszor tagadta meg az Urat. A történtek után, Krisztus kérdése tehát helytállónak tűnik: vajon Péter tényleg szereti? Ugyanakkor persze, Jézus azonnal tudta is a választ, s már az első válasz után Péterre bízta a szolgálatot, amit még kétszer megerősített, az azt követő két válasz után. Lám, Péter korábban háromszor megtagadta az Urat, de Isten irgalma sokkal hatalmasabb, mint amilyen hűségesek mi tudunk lenni. Nem csak megbocsát, de bűneinket eltörölve, kész bennünket mindenkor tisztának elfogadni, sőt, nagy feladatokat ránk bízni.
A protestantizmus egyik gyengülhetetlen támadása mindig a pápaság, a Szent Péter utódlásában örökös római püspök ellen irányult. Számos érvet vonultattak fel. Pedig a Szentírás – nem csak itt – egyértelműen nyilatkozik aról, hogy a Feltámadott kiemelkedő apostoli feladattal bízta meg Szent Pétert. Az ókatolikusok – bár nincsenek egységben a pápával – nem tekintenek ellenségesen a mindenkori főpásztorra, sőt, készségesen elismerik, hogy Szent Péter utódjaként lelki kérdésekben elsősége van a püspökök között, primus inter pares, első az egyenlők között.
Jézus Krisztus a hármas megerősítésben két feladatot bízott Szent Péterre: legeltesse a kosokat, illetve juhokat, valamint őrizze őket.
E két kötelesség, az őrzés és a legeltetés az, melyben az apostoloknak és a nyomukban járó püspököknek állhatatosnak kell mutatkozniuk. A juhok őrzése jelenti az Egyház védelmét a külső támadások ellen, de sokkal inkább a hit védelmét. Azét a hitét, mely a szent hagyományból ered, s a Bibliában került rögzítésre, vagyis a katolikus hit őrzését. Különös kötelességük, hogy ezt a változatlan és változhatatlan hitet, annak eredeti formájában és tartalmában őrizék, képviseljék, hirdessék és számon kérjék, valamint, hogy a kapott, fogyatkozás nélküli hatalommal tovább adják azt megbízható híveknek (Tit 1,9; Fil 2,22; 1Tim 1,12). Róma püspökének lelki elsőségét ebből is megérthetjük. A sokszor támadott egyházi hierarchia értelme is itt mutatkozik meg. A legfontosabb feladat a hit változatlan átörökítése, ami nem lehetséges, ha a tekintély vagy lelki hatalom megosztott.
A másik apostoli kötelesség a legeltetés. “Mint pásztor, legelteti nyáját, karjával összegyűjti a bárányokat, és ölébe veszi, az anyajuhokat gondosan vezeti.” (Iz 40,11) Izajás próféta úgy írta le Istent, mint a szerető és gondos pásztort, aki ismeri juhait (Jn 10,3), ám mindennek itt a lelki vonatkozása a fontos. Ugyanezt a feladatot kapta meg Szent Péter is, valamennyi apostollal, Szent Pállal egyetemben. Nem csak őrizniük kellett a nyájat, de lelki táplálékkal ellátni is, olyan lelki legelőre vinni a nyájat, ahol minden egyes bárány fejlődhet és jóllakhat. A megőrzött tanítást az élő hit táplálékává kellett tenni a hívek számára. “Nem is szűntek meg naponta a templomban és házaknál tanítani és hirdetni Krisztus Jézust.” (ApCsel 5,42)
Lerini Szent Vince arra hívta fel a figyelmet, hogy a katolikus hit változatlan tartalmában és helytől, időtől, emberektől független. Szent Pál ezt így fogalmazza meg: “…mindnyájan ugyanazt mondjátok, és ne legyen köztetek pártoskodás, hanem legyetek tökéletesen egyek ugyanabban a lelkületben és ugyanabban a felfogásban. ” (1Kor 1,10) Sokan nem értik, hogyan lehet annyiféle keresztény, keresztyén felekezet. Az emberek elmerengnek, hogy ebben a szinte szabadosnak ható lelkiségi felhozatalban mi az eredeti, mi lehet a hiteles? Az Apostol erre is felel: “Mert a lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, más alapot senki sem rakhat.” (1Kor 3,11) Vagyis, bár sok féle értelmezés létezik, de egyetlen igaz forrásból táplálkozó hit.
Ez a hit az apostoli hatalomhoz és küldetéshez kötött: “Pál, aki nem emberektől, nem ember által apostol, hanem Jézus Krisztus és az Atyaisten által” (Gal 1,1). A mai megemlékezés elsősorban arra szólít fel minden keresztényt, aki Szent Péter és Pál nyomában, a keresztség által maga is elhívatott Jézus Krisztus követésére, hogy felidézzük és felélesszük magunkban küldetésünket: “hogy emlékezzetek azokra a dolgokra, amelyeket a szent próféták előre megmondtak, valamint az Úrnak és Üdvözítőnek az apostolok által hirdetett parancsaira.” (2Pt 3,2); továbbá, hogy mindvégig megmaradjunk Krisztus hiteles tanításában, az Egyházban, a katolikus hitben (2Jn 1,9).
A Szent Apostolok elsősorban nem a kegyes lelkiség képviselői, hanem olyan vértanúk, akik a töretlen és megkérdőjelezhetetlen hitet tanították, adták tovább generációról generációra. Egyetlen, szent kötelességünk, hogy amilyen hűséggel ők végezték e szolgálatukat, mi is olyan hű lélekkel megtartsuk mindazt, amit Jézus Krisztus általuk ránk hagyományozott.
A Jelenések könyve a mennyei Jeruzsálemről úgy ír, hogy annak az apostolok adják az alapját: “A város falának tizenkét alapköve volt, és azokon a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve.” (Jel 21,14) Küldetésük fontosságát pontosan jelzi ez a kép. Tanításukra, lelkiségükre, mártír tanúságuk alapjára épül fel hitünk, melyet Jézus Krisztus, mint a zárókő fog össze egyetlen lelki épületté (Zsolt 118,22). Római Szent Kelemen, Szent Péter trónján a minden bizonnyal harmadik püspök ezt így erősítette meg: “Azokhoz kapcsolódjunk, akik megkapták Isten kegyelmét…” (II. Clem 30,3).
Adjunk hálát Istennek, hogy apostolai által mindenkor igaz hitben vezett Egyházát, őrizte az egyetemes hitet és átadta nekünk, hogy mi is így hűségeskedjün ugyanezen szolgálatban. Adja az Úr, hogy amint a hűséges szolga ura örömét nyerte jutalmul (Mt 25,23), úgy a mi hitben való állhatatosságunk is Urunk örömébe vezessen mindannyiunkat. Ámen.