“Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: »Békesség nektek!« Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. Aztán újra szólt hozzájuk: »Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« S miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: »Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.«” (Jn 20,19-23)

Mi, mai katolikusok szinte természetesen úgy tekintünk az apostolokra, az első évezred nagy hitvallóira, mint a hit hőseire, úgy, ahogy ma az akciófilm-hősökre szokás, akiket soha nem találnak el a filmekben, de a fegyverük tára kifogyhatatlan. Mintha az apostolok tévedhetetlenek, sebezhetetlenek, megingathatatlanok volnának.
Pedig a valóság egészen más. Bármilyen furcsa, a tanítványok Húsvét után elbújtak, elbujdokoltak. Falak mögé rejtőztek, elszigetelték magukat a világtól. Nem volt bennük Húsvét után a felszabadultság, a feltámadás öröme, amit joggal várnánk, hanem visszahúzódtak a maguk kis közösségébe, melyből Júdás és Tamás is hiányzott. Mindennek az oka pedig valami egészen egyszerű dolog, a félelem. A félelem megkötötte, bezárta a tudatukat, falként vagy bezárt ajtóként állt a hit útjába és megakadályozta, hogy eljussanak a Húsvéti hitre.
Ez a bezártság minket szimbolizál. Eszmék, szervezetek, izmusok, gondolatok mögé falazzuk magunkat. De sokszor látom, hogy az emberek jobban ragaszkodnak a maguk kreálta igazságokhoz, mint a valósághoz. Védekezünk a külvilág, a másik ember ellen is, a máik és a mások ellen, s így észre sem vesszük, hogy a sikeres védekezési taktikával tulajdonképpen saját magunkat zártuk be, sajt magunkat rekesztettük ki a valóságból. Ez a gondolati, lelki, érzelmi bezártság pedig éppúgy gátja az igaz hitnek, mint a tanítványok fizikai elzárkózása és éppúgy félelemből fakad ez is.
“Testvérek, meghívástok szabadságra szól…” (Gal 5,13), írja az Apostol. A félelem blokkolja a hitet, képtelenné tesz az Isten iránti bizalomra és ráhagyatkozásra, mert benne rejlik, mi több törvényszerűen fakad belőle a megmerevedés, a rugalmatlanság, az egysíkú gondolkodás, az önigazolás és végül a mások ellen fordulás. Mindez épp ellentétes Isten és Jézus Krisztus akaratával.
Amikor Krisztus megjelenik a tanítványok között, nagyon hangsúlyosan békével köszönti őket. Az igeszakaszban kétszer, majd később még egyszer, vagyis háromszor teszi meg. Szokásos zsidó köszöntéssel van dolgunk – sálóm áléchem: békesség rajtatok –, de nem véletlenül mondja. Félelmükre, bizonytalanságukra válaszol. Mintha azt mondaná: – Nyugodjatok meg, minden rendben van, nincs okotok félni, legyen béke, harmónia a lelketekben.
A félelem és a béke ellentétpárja több helyen előfordul a Szentírásban. A Teremtés könyvében József intézője így szól a félelemtől reszkető testvérekhez: “Békesség, ne féljetek…” (Ter 43,23). Gedeon remegve áll az Úr angyala előtt, midőn Isten így szól hozzá: “Béke veled! Ne félj…” (Bír 6,23) Az Úr embernek látszó angyala is hasonlóan szól a félelmében reszkető Dániel prófétához: “Ne félj, te kedvelt férfiú, béke veled! Légy erős, és légy bátor!” (Dán 10,19)
Mindez a legszebben összecseng Szent János korábbi tudósításával: “Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.” (Jn 14,27)
Most már tisztán érthető, hogy a félelem valójában a benső béke hiányának tünete. Mi a békét a harc ellentétének tartjuk a hétköznapi gondolkodásban, ám Istennél és Jézusnál az ideális hithez kellő alapállapot. Aki fél, akiben békétlenség van, aki bezárkózik magába, elvei és eszméi fedezékébe, az nem lehet képes valódi benső nyugalomra, ahogy maguktól a tanítványok sem voltak képesek. Az csak annyira kehet nyugodt, mint egy strucc, aki a fejét biztonságban érzi a homokban. Na de a többi?
Jézus Krisztusnak eljön tanítványaihoz, hogy a Szentlélek kegyelmében megbékéltesse szívüket-lelküket. Ugyanígy jön el hozzánk is a Szentlélek ajándékával. Mert a Szentlélek kegyelme adja meg az embernek a hitre való szabadságot, hogy ki merjen lépni a maga pszichés fedezékéből, a kis falai közül, lelki, gondolati rabszolgaságából. Minden, ami megköt, ami korlátoz, ami nem engedi érvényesülni a Jézusi mércét, az bizony olyan, mint a rabszolgaság. “Ne legyetek azért emberek rabszolgáivá…” (1Kor 7,23), mondja Szent Pál, s az emberi dolgok, ügyek a világi megkötöttségének szolgaságára gondol.
Gyömrői szolgálatunkban, az Idősek Falvában az első pillanattól érezhető volt, hogy a éalól sokféleségében különösen nagy szükség van a békességre. Az ilyen szoros közösségekben a tolerancia kevés, ide több kell: együttérzés, empátia, igaz benső megbékélés. Ezt pedig egyedül Isten kegyelméből, Jézus Krisztus által nyerhetjük el. Ahogy kétezer évvel ezelőtt a tanítványok, úgy ma mi is csak Őáltala, Ővele és Őbenne nyerhetjük el a Szentlélek ajándékait, így a békességet is.
Nagyon sok ember álmodozik arról, hogy egyszer majd igazi megnyugvásban élhet, hogy igazi benső béke lesz egyszer szívében. Ezért eljár sétálni vagy jógázni, keleti filozófiákkal, vallásokkal foglalakozik, vagyis tevékenységeket űz, csinálni, megszerezni akarja a békességet. Nyugtalanságát táplálja, miközben nyugalomra vágyik. Olyan ez, mintha valaki rock-koncerten keresné a csöndet.
Pedig a béke közelebb van, mint hiszik, a béke lehetősége mindig ott állt, van és lesz mellettük. Hogyan? Higgyetek és üdvözültök. Higgyetek és vegyétek a Szentlelket, higgyetek és vegyétek Krisztus békéjét.
Szeretném nagyon egyszerűen és érthetően megfogalmazni a Krisztusi békesség jelentését. Ne valami éteri, a szentek számára fenntartott, különbejártú érzésre, ne glóriás lelki mámorra gondoljatok, Testvérek. Krisztus békéje egyszerűen annyit jelent, hogy lelki boldogság. Szent Máténál senki nem írta le szebben Jézus szavait: “Boldogok a békességszerzők.” (Mt 5,9)
Ahogy a tanítványok félelmét legyőzte Jézus szeretete és kegyelme, úgy győzi le a miénket is. Az félelem mélyén az rejtőzik, hogy az embert nem szeretik vagy nem fogják szeretni. Aki azonban hisz, az a Szentháromságos Isten és Krisztus szeretettjévé válik, és soha többé nem kell félnie, mert az Úr mindenkor vele marad.
Aki ezzel a bizalommal fordul Jézus Krisztushoz, az maga is megkapja a Szentlélek gyümölcsöző ajándékait, köztük a békességet. A Szentlélek tanítványokra alászállásával Jézus Krisztus ugyanarra a küldetésre hatalmazta fel az apostolokat, amit Ő maga teljesített. Bűnbocsátó hatalmat adott. Nem csak megalapította ezzel a bűnbocsánat szentségét, de fel is hatalmazta az apostolokat és utódaikat, a püspököket, hogy döntsenek a bűmök megítélésében és megadják a feloldozást, sőt az oldás és a kötés hatalmát adták meg.
Pünkösd az egyetemes (katolikus) Egyház alapításának ünnepe, mert ez a küldetés és ez a Krisztusi felhatalmazás mindenre, mindenkire, az egész teremtésre érvényes, bármilyen emberi korlátozás nélkül. A békesség, amiről korábban szóltam, fontos mozzanata az eseményeknek, mert míg Krisztus a kereszten békéltette ki Istent az emberiséggel, addig ezt a békesszerző munkát Pünkösdtől az Egyház is folytatja a világban, Szentlelke által Hozzá vezetve a híveket.
“Hadd hallom, mit hirdet az Úr, a mi Istenünk! Valóban, ő a békét hirdeti. Békét népének és minden szentjének, mindenkinek, aki szívből megtér hozzá. Igen, közel az üdvösség azokhoz, akik őt félik, s dicsőség lakik majd földjükön. Az igazság és a hűség találkoznak, az igazságosság és a béke csókot vált. A földből kisarjad a hűség, az égből igazságosság tekint le. Igen, az Úr kiárasztja áldását és földünk meghozza termését. Igazságosság jár előtte, és béke a lába nyomában.” (Zsolt 85,9-14) Ámen.