“Ő pedig keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott keresztre feszítették őt, és vele másik kettőt kétfelől, Jézust pedig középen. Pilátus egy feliratot is készíttetett, és a keresztre helyeztette. Ez volt ráírva: »A Názáreti Jézus, a zsidók királya.« Ezt a feliratot tehát sokan olvasták a zsidók közül, mert közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. Héberül, latinul és görögül volt írva. A zsidók főpapjai ezért arra kérték Pilátust: »Ne azt írd: A zsidók királya, hanem: Ez azt mondta: ‘A zsidók királya vagyok’!« Pilátus azt felelte: »Amit írtam, azt megírtam!«
A katonák pedig, miután megfeszítették Jézust, fogták a ruháit, elosztották négy felé, minden katonának egy részt, azután fogták a köntöst is. A köntös varratlan volt, felülről egy darabban szőve. Ezért azt mondták egymásnak: »Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, kié legyen!« Ez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás, amely így szól: »Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek«. A katonák tehát ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: »Asszony, íme, a te fiad!« Azután azt mondta a tanítványnak: »Íme, a te anyád!« És attól az órától magához vette őt a tanítvány.
Ezután Jézus, aki tudta, hogy már minden bevégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: »Szomjazom!« Volt ott egy ecettel teli edény. Ezért ecettel telt szivacsot tűztek egy izsópra, és a szájához nyújtották. Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: »Beteljesedett!« És fejét lehajtva kilehelte lelkét. (Jn 19,17-30)

Krisztusban szeretett Testvérek! Teilhard de Chardin, a neves jezsuita gondolkodó és tudós 1955-ben vetette papírra ezeket a szavakat: “Az emberi világ egyre inkább a jövőbe veti horgonyát. S közben ez a jövő egyre biztosabban mutatkozik halálraítéltnek.” Ő a materializmus fogságáról, börtönéről írt, mely rabul ejtette az embert, aki örök életet álmodik magának, egyéniségének, érzékeinek, önérdekének. Mindemögött az a vágy húzódik meg, hogy az ember saját maga felügyelje, irányítsa sorsát és a természetet. Ám minél messzebre tekintünk és minel inkább kezünkben szeretnénk tartani saját sorsunkat és életünket, annál kevésbé leszünk képesek uralkodni fölötte.
A szénhidrogén-alapú civilizáció végessége napi valósággá tette mindannyiunk számára, hogy sem a világnak, s a világ részeként saját magunknak vagy a jövőnknek ura nem lehetünk. Kiderült, hogy alig száz esztendő alatt, tökéletes vaksággal a jövőre, az emberiség felélte, kizsákmányolta, kifosztotta a teremtést, s most, amikor túl későn ráébred bűnére, most sem bánja azt meg, hanem technológiai alternatívákat keres. Olyan mint a daganatos betegség, amely elpusztítja az életét biztosító szervezetet, s ezzel önmagát is.
Isten azért adta a teremtett földet az embernek, hogy uralkodjon fölötte (Ter 1,24-31). Az uralom azonban nem azt jelenti, hogy kizsákmányoljuk és feléljük. Az uralom azt jelenti, hogy Isten akarata szerint élünk vele.
Múlt héten, a rádióban hallottam a következő hírt. Belgiumban kettős euthanáziát hajtottak végre egy halálos beteg 75 éves asszonyon és 83 éves férjén. A rádióbemondó kiemelte, hogy ez volt Belgiumban az első eset, hogy kettős módon alkalmazták a kegyes halált.
Ekkor éppen Jézus szenvedésén és halálán gondolkodtam. Bevallom, fizikai rosszullét fogott el, amikor e hír hallatán megéreztem, hogy Jézus Krisztus tanítása, hatalma, kegyelme és keresztváltsága, valamint a való világ realitása között mekkora szakadék tátong. Sokkolt a hitetlenség, sokkolt, hogy emberek készek eldobni életüket, mert azt méltatlannak találják, mert fájdalmaik vannak, és készek elutasítani Istent, Krisztust, a hitet, a megváltást, a mennyországot, csak azért, hogy ők szabhassanak határt életüknek. Kiveszik Isten kezéből az irányítást és maguk akarnak élet és halál fölött dönteni.
Napok óta azon törtem a fejem, hogyan tudnám érzékeltetni Jézus Krisztus szenvedésének és kereszthalálának nagyságát, azt az éltető, életadó váltságot, amivel eltörölte, lemosta bűneinket. Azon morfondíroztam, miként tudnám elmagyarázni, hogy nem egy hagyományos zsidó templomi áldozattal van dolgunk, hanem Isten szeretetének leghatalmasabb gesztusáról, amivel Fia életét adta, hogy nekünk ne kelljen lelkileg elkárhoznunk. Ő az Úr élet és halál fölött (Róm 14,9). Ezért sokkolt az a fölismerés, hogy kétezer éven át a hívők mindig örök életre vágytak, s boldogan adták földi életüket is érte; ma pedig eldobják maguktól az örök életet, csak hogy könnyű földi haláluk legyen. Akkor az örök élet élet reménye, ma a fájsalommentes földi élet és halál a cél. Nem átallják ezt “kegyes halálnak” nevezni, pedig hogyan lehetne ugyanazt a kifejezést: kegy, kegyelem – az isteni áldásra és a konszenzusos öngyilkosságra is alkalmazni egyszerr?
Szent János evangéliuma nem arról híres, hogy Jézus gyógyító tetteivel vagy csodáival lenne tele, összesen hét kiemelt csodatételrő ír. Amikor viszont ilyesmit olvasunk benne, annak mindig hangsúlyos jelentése van. Lázár életre keltése azért fontos csoda, mert előjele és jóslata Jézus Krisztus feltámadásának. Persze nem olyan, nem az a megdicsőült, tökéletes feltámadás, csupán Lázár földi életének folytatása, de már Jézus kereszthalálkor gondolhatunk rá.
Az ókori zsidó ember számára a halottak feltámasztása természetesen nagy csodának számított, de nem tekintette lehetetlennek. Emlékezhetünk rá, hogy Illés próféta feltámasztotta az özvegy fiát (1Kir 17,17), Elizeus próféta kétszer is feltámasztott halottat (2Kir 4,34; 2Kir 13,21), Szent Péter apostol Joppéban Tabitát, Szent Pál apostol Triászban Eutükoszt támasztotta fel; az ókori zsidóság tudatában nagyjából Dániel próféta óta ott élt a feltámadás reménysége és váradalma: “Sokan, akik elszenderedtek a föld porában, feltámadnak, egyesek az örök életre, mások az örök gyalázatra.” (Dán 12,2)
Mi katolikusok valljuk, hogy testestül-lelkestül és megdicsőült testben fogunk feltámadni, s lelkünk a végidői megelevenedésig különítélet alatt vagy részlegesen osztozik Isten teljességében vagy átmeneti tisztulásnak lesz alávetve. A Szentírás különféle szavakat használ a testre, attól függően, milyen értelemben beszél róla. Amikor, mint például Szent Lukács evangéliumában így szól: “…és minden test meglátja az Isten üdvösségét.” (Lk 3,6), a test kifejezést az egész emberre, annak egész valóságára érti. Ezért a test feltámadását úgy kell értenünk, hogy az ember valódi énje, “igazi önmaga” támad fel. Lázár is velünk együtt fog igazán feltámadni az utolsó ítéletkor, hogy osztozzon a mennyek birodalmának teljességében, ami az ember igazi önazonossága, valódi, teljes, tökéletes léte lesz. Jeruzsálemi Szent Kürillosz így tett tanúbizonyságot: “Mert ez a test támad fel, csak nem marad ilyen gyenge, hanem ugyanez támad fel, ám a halhatatlanságba öltözve átalakul…”
Jézus kilehelte a lekét, írja az igeszakasz. Nem vágyott euthanáziára, még a könnyebbséget jelentő, szomjat oltó ecetes szivacsot is elutasította. Úgy akarta kiinni a neki szánt poaharat, ahogy az Atya elgondolta. Végigszenvedte miattunk a megaláztatásokat, a kínzásokat, a keresztutat, a megfeszítést, hogy kiüresítve magát, utolsóként, megvetettként haljon meg mindannyiunk bűneiért. De az Ő szenvedésének célja nem a halál volt, hanem a feltámadás, ahogy a mi földi megpróbáltatásaink sem mások, mint az örök élethez vezető út nehézségei. A hívő ember szenvedésének nagyon is hatalmas, nagyszerű és magasztos célja van: Jézus szenvedéseiben osztozni, hogy Vele együtt mi is feltámadjunk az örök életre.
Ezzel a szent indulattal kell nekünk is megvallanunk – s erre hívja föl a figyelmet a passió története –, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet, nem pedig a halál. Mert aki hittel képes fogadni mindazt, amit Isten rá mér – mégha a legnehezebb teherről legyen is szó – abban felfedezheti az Urat, mint társát a szenvedésben és engedelmességben, s Benne felfedezheti az életet. Mert az örök élet nem a halál után, hanem ebben az életben kezdődik, de csak annak, aki hajlandó hittel befogadni Krisztust; és csak akkor, ha Isten akarata szerint, megtérve, bensőleg megváltozva képes élni hitben, és élni az élet lehetőségével. Csak akkor nyílik meg számunkra elevenen ez a hittitok, ha az életet nem dobjuk el, csak mert nem olyan, amilyennek mi szeretnénk látni, hanem felismerjük minden rossz és megpróbáltatás közepette is Krisztust és Isten végtelen szeretetének kegyelmét, mely életállapotainktól függetlenül hív, vár és ragyog ránk.
Henri Nouwen atya az atomkor emberének nevez minket, akik hitek, vallások, eszmék kereszttüzében, mint egy kollázst alakítjuk az életünket, akik óráról órára élünk, élmények bűvöletében, akik tudjuk, hogy elpusztíthatjuk és globálisan hamarosan el is pusztítjuk saját magunkat. Nagyban ez az euthanázia. Vakság, a daganat akarnoksága, elfordulás Istentől, Krisztustól, a megváltástól és az üdvösségtől. Ál-hatalom, ál-igazság, önáltatás, végső soron pedig kárhozat. Tekintsünk Krisztusra, úgy, ahogy anyja, Mária tekintett, mert Ő életet ad. Minél inkább elidegenedik Tőle a világ, annál tudatosabban kell Hozzá menekülnünk és Vele lennünk. Ámen.

+Széles Tamás O. C. R.