“A Húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, bár szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket. A vacsora alkalmával, amikor az ördög már szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt, Jézus tudva, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött el és Istenhez megy, fölkelt a vacsorától, letette felsőruháit, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Azután vizet öntött a mosdótálba, és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a derekára kötött kendővel. Amikor odaért Simon Péterhez, az így szólt hozzá: »Uram, te mosod meg az én lábamat?« Jézus azt felelte neki: »Amit teszek, azt te most nem érted, de majd később meg fogod érteni.« Péter erre így szólt: »Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!« Jézus azt felelte neki: »Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem.« Akkor Simon Péter ezt mondta: »Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet és a fejemet is!« Jézus azt felelte: »Aki megfürdött, annak elég, ha csak a lábát mossák meg, akkor egészen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan.« Tudta ugyanis, hogy ki az, aki elárulja őt, azért mondta: »Nem vagytok tiszták mindnyájan.«
Miután megmosta a lábukat és fölvette felsőruháit, újra leült, és azt mondta nekik: »Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: ‘Mester’ és ‘Úr’, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (Jn 13,1-15)

Az ókeresztény egyházban a keresztelési lábmosás jellegzetes szertartás volt, ám még nem sikerült tisztázni, hogyan keletkezett ez a hagyomány. Szent Ambrus, milánói püspök egész teológiai rendszert épített a lábmosás köré, és külön szentségnek tekintette, melyet munkáiban, a De virginatate-ban, a De Spiritu Sancto-ban és az Explanatio super psalmos-ban fejt ki.
Tudjuk, hogy az ókeresztény közösségekben a kereszteléshez kapcsolódott a lábmosás, melyet maga a püspök végezett, és a papok törölték meg az újonnan kereszteltek lábát. Ez az ősegyházi szokás a Jn 13 köré épül, melyben ez áll: “Ha nem moslak meg – felelte Jézus -, nem lehetsz közösségben velem.”(Jn 13,8).
A hazatérő úr vagy a házhoz érkező vendégek lábáról az út rátapadt porának lemosása a házba lépés előtt, mindig a rabszolgák feladata volt. Jézus saját szolga voltát hangsúlyozta és mutatta meg tanítványainak. Az akkori világ sem volt külömb, mint a mostani. Az ember értékét a birtokolt és gyakorolt hatalom mutatta meg, a szolgát pedig lenézték. Jézusban a hatalom és az alávetettség kettőssége egyszerre és tökéletesen volt jelen. Főpap volt, de nem úgy, mint a jeruzsálemi főpap, hanem főpapként a legalázatosabb szolgálattal adózott minden hozzá fordulónak, mert az emberekhez fűződő viszonyán keresztül tudta legjobban szolgálni és szeretni az Atyát.
A lábmosás a nagycsütörtöki misében Jézus Krisztus szolgálatába kapcsol be minket. A Jn 13,14-ben áll: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”.
A szolgai aktus nagyon szorosan összetartozik az utolsó vacsora eseményével. Az asztalközösség vállalása, a közös étkezés mindig az emberek legszorosabb összetartozását fejezte ki. Mi is, családjainkban minden méltó és fontos eseményt, alkalmat családi ebéddel ünnepelünk meg, legyen az érettségi, esküvő, születésnap vagy temetés. A vasárnapi ebéd is ennek a közösség -és szeretet-tudatnak a kifejezése. A peszah a zsidóság legszentebb ünnepe, az egyiptomi szabadulás és a kovásztalan kenyerek ünnepe. A bárány elkészítése és elfogyasztása emlékeztette a zsidóságot, hogy Jahve Egyiptomban minden elsőszülöttet elpusztított azokban a házakban, melyek ajtófélfáját nem kenték meg a hibátlan bárány vérével. Jézus azonban nem mint vallásos zsidó tartotta meg az ünnepi vacsorát. Nem azzal a kulturális és vallási eseménnyel van dolgunk, mint a többi zsidó háztartásban. Nem az egykori szabadulásra emlékezett. Jézus, mondjuk úgy: “előre emlékezett”, megalapította az Eucharisztiát, a kenyér és bor hálaadó áldozati szertartását; szeretetszolgálattal adózottk tanítványainak; teljes közösséget vállal velük – újraértelmezte és újrafogalmazta a peszahot. Többé nem a zsidóság emlékezik a szabadulásra, hanem minden hívő emlékezik Jézus Krisztus szabadítására és szent közösségére az Eucharisztiában. Jézus Krisztus ugyanolyan életközösséget vállal a hívővel, mint mi egymással a családban. “Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20) Ez az életközösség Isten családjába és szent oltárához szólít bennünket.
Jézus Krisztus cselekedete a szeretet nagy parancsolatára mutat előre: “Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,34-35)
Ugyanis, bár Jézus engedelmessége az Atya iránt határtalan volt, de ez az engedelmesség szeretetből fakadt. Nincs más forrása a keresztény szeretetnek sem, nincs más forrása Krisztus követésének sem, mint a tiszta hit. Aki igazán Istenhez szeretne jutni, aki igazán üdvösségre vágyik, annak Jézushoz hasonlóan kell egyszerre szolgává és Isten családjának tagjává, kisbetűs fiává és lányává lennie, mert a hit engedelmességre visz. Aki valóban hisz, az engedelmeskedik Isten Igéjének, annak egyszerre kell megbocsátónak lennie midnenki és saját maga irányában is, annak le kell tudnia hajolni, hogy megmossa testvérei lábát, még akkor is, ha ő a legnagyobb méltóság a világban.
Régebben a pap minden hívő lábát megmosta, később úgy változott a szokás, hogy tizenkét hívő lábát. A nagy székesegyházakban néhol a püspök azonban tizenhárom kispap, hívő vagy szegény lábát mossa meg. A legenda szerint azóta áll ez a szokás, hogy Nagy Szent Gergely pápának tizenharmadik gyanánt egy alkalommal egy angyal jelent meg.
Korábban már beszéltünk arról, hogy Jézus Krisztus emberi ésszel felfoghatatlan mértékben haladta meg önmagát, személyiségét, istenségét, hogy elvégezze Isten akaratát és teljesíthesse megváltói küldetését. A lábmosás rabszolgai aktusa is ennek meghaladásnak és én-feladásnak a jelképe. Letestte a katedrálisok freskóiról ismerős, elérhetetlen magasságokban ragyogó dicsőségét és leereszkedett a porba. Nem szervilizmus ez, hanem lehetőséget teremtett arra, hogy a magunk emberi módján találjunk el és tudjunk közeledni hozzá.
Szent Péter oly sokszor előforduló értetlensége és makacssága is ránk jellemző. Jézus szelíden, szeretettel lép hozzá, de mi tiltakozunk, feltételeket szabunk. Nem elég nekünk, hogy Isten megalázkodik és szinte rabszolgai módon ajánlja fel szeretetét, ezt mi sokszor észre sem vesszük, inkább mi akarjuk megmondani Neki, hogy szerintünk hogyan és mi módon kellene szeretnie bennünket. S Ő ennek ellenére lehajol és megmossa a mi lábunkat is, mindig kész megtisztítani a bűntől, az élet ránk telepedett porától, mocskától. Nem törődik okvetetlenkedésünkkel, hanem újra és újra vizet és törlő kendőt hoz, hogy legörnyedve megtisztítson bennünket.
Isten arra vágyott végtelen szeretetében, hogy megtapasztalhassa az emberlét minden vonatkozását, ezért Krisztusban a legszegényebbekkel és legmegvetettebbekkel vállalt teljes közösséget. Ma úgy mondanánk: prostituáltak, bűnösök, deklasszáltak, deviánsok, egyszerű melósok, parasztok és prolik szolgája lett.
Mindez azért fontos, mert ebben a megtapinthatóan emberi valóságban Jézus nem olyan főpap, aki teoógiai magasságokból, dogmatikai alapokon, pasztorálpszichológiailag vezeti a tanítványokat. Nem kommunikál, és nem eladja az Isten országát, Neki nincs marketingje.
Viszont lehetővé teszi a legmélyebb személyes találkozást, kész osztozni reményeinkben, vágyainkban, gyötrelmeinkben, örömünkben és félelmeinkben. Szolgálatával arra segít, hogy az isteni valóságot felismerjük, mint létünk és mindennapi életünk alapját és boldogságunk forrását. Engedjétek meg testvérek, hogy egy nagyon régi rabbinikus történettel fejezzem be a nagycsütörtöki homíliát.
Egy neves rabbi egyszer összetalálkozott Illés prófétával. Megkérdezte Illést:
– Mikor jön el a Messiás?
Illés ezt válaszolta:
– Menj, és kérdezd meg tőle te magad.
A rabbi izgalomba jött.
– Hát már eljött?! Hol találom?
– A városkapunál ül.
– Miről fogom felismerni?
– A szegények között ül, testét sebek borítják. A többi kitakarja sebeit, majd újrakötözi, Ő azonban csak egyet fed föl, majd visszakötözi, s közben így beszél magában: “Lehet, hogy szükség lesz rám. Ezért mindig készen kell állnom, hogy egy percet se késlekedjem.” Ámen.

+Széles Tamás O. C. R.