“Akkor a Lélek elvezette Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög. Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odajött hozzá a kísértő és ezt mondta neki: »Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek legyenek kenyérré.« De ő ezt válaszolta: »Írva van: ‘Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik’«. Akkor magával vitte őt az ördög a szent városba, odaállította a templom ormára és azt mondta neki: »Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat! Mert írva van: ‘Angyalainak parancsolt felőled: a kezükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed lábadat’«. Jézus ezt mondta neki: »Az is írva van: ‘Ne kísértsd az Urat, Istenedet’«. Azután magával vitte őt az ördög egy igen magas hegyre. Megmutatta neki a világ összes országát és azok dicsőségét, majd azt mondta neki: »Ezeket mind neked adom, ha leborulva imádsz engem.« Jézus azt felelte neki: »Távozz, Sátán! Mert írva van: ‘Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj’«. Akkor elhagyta őt az ördög, és íme, angyalok jöttek hozzá és szolgáltak neki.” (Mt 4,1-11)

Nagyböjt az átlag keresztény számára a hústól való tartózkodás idejét jelenti, egy olyan időszakot, amikor minden hívőnek be kell kapcsolódnia az Egyház aszkézisébe és Húsvétra készülődésébe. A koplalás és lemondás olyan általános gyakorlattá vált, hogy hajlamosak vagyunk csak erre koncentrálni és elfeledkezni az időszak lelki összefüggéseiről.
A minap a szinkronban, néhány kollégám a böjtről beszélgetett, és végül abban állapodtak meg, hogy mindegy miről, csak valamiről mondjon le az ember, mert ez jelenti a böjtöt. Nem szóltam bele a beszélgetésbe, pedig épp a lényegről nem esett szó, hogy miért is böjtölünk, és mit jelent a böjti idő?
A zsidó nép negyven évig vándorolt a pusztában (MTörv 8,2-3). Mózes negyven napig volt fenn a Sinai hegyen, míg nem evett, nem ivott (Kiv 34,28). Jézus a sátánhoz intézett szavait visszhangozza a Mózesi Törvénykönyv és a Zsoltáros is: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal az igével, amely az Úr szájából származik” (MTörv 8,3). „Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben” (Zsolt 91, 11-12), és sorolhatnánk (MTörv 6,13; 32,11; 34,1).
Az Ószövetségben a böjt mindig a bűnbánat és bűnbocsánat kieszközölésének hathatós eszköze volt, amikor az ember megalázkodott Isten előtt. Ugyanakkor a számos utalás és mózesi analógia ezen túl azt is kifejezi, hogy mindaz, ami egykor a zsidó néppel megtörtént, most egészen más, új formában újfent megtörténik, Isten és ember kapcsolata teljességében megújul. Ószövetségi szimbólumokon keresztül jut kifejezésre az új szövetség. Jézus a Jordánban történt megkeresztelkedése megfelel a kivonulás Vörös-tengeren történt átkelésének, a negyven a nap a negyven éves pusztai vándorlásnak, s Jézus új Mózesként megújította az egykori szövetséget, míg lélekben végigjárta népének minden szenvedését és megpróbáltatását.
Azt hiszem érezhető, hogy Nagyböjt kapcsán kicsit másról van szó, mint hogy tartózkodjunk bizonyos ételektől.
A puszta (erémosz) mindig különleges hely volt. Ózeás próféta így ír róla: „Majd magamhoz édesgetem, kiviszem a pusztába, s szívére beszélek, hogy úgy válaszoljon, mint ifjúsága napjaiban” (Óz 2,16.17.). A puszta mindig az egyedüllét, a megszokott életből, szimbolikusan az egész életből történő kiszakadás, kilépés helye, a megpróbáltatások, kísértések, benső harcok és ebből fakadóan a benső megújulás helye. Keresztelő Szent János a pusztában készített utat Krisztusnak. A későbbi keresztény évezredekben Remete Szent Pál, Remete Szent Antal vagy Szent Athanáz mind azért vonultak a pusztába, hogy megvívják benső csatáikat és kemény próbákon keresztül bizonyuljanak hűségesnek és erősítsék meg hitüket.
A böjti időszakban mindig a lemondást szokás hangsúlyozni, de Jézus nem azért ment a
pusztaságba, hogy bűnbánatot gyakoroljon, sem azért, hogy fogyókúrázzon. Azért kellett kivonulnia az emberi világból, hogy próbák során bizonyuljon hűségesnek, hogy felkészüljön mindarra, ami rá vár. E szemlélet kulcsszava a kísértés (peiraszmosz). Tavaly, amikor a Miatyánkról beszéltünk, ugyanezt a szót elemeztük, mely az imádság egyik nagyon fontos sorában található: „és ne vígy minket kísértésbe…”. Akkor elhangzott, hogy eredeti összefüggésében nem azt jelenti, hogy valaki bűnre csábít valakit, eredendően nem erkölcsi szakkifejezés. Sokkal fontosabbat, próbát, próbatételt, megpróbáltatást jelent. Míg naponta azért imádkozunk, hogy Isten megóvjon bennünket a próbatételektől és megpróbáltatásoktól, addig időnként – és ez Nagyböjt egyik lényeges vonatkozása –, ki kell vonulnunk a megszokásokból és a hétköznapi életből, hogy megpróbáljuk magunkat, hogy próbákon keresztül bizonyuljunk hűségesnek és tudjunk megújulni. Jézus is azért ment a pusztába, hogy kiállja ezeket a próbákat, hogy szembenézzen a gonosszal.
A héber sátán szó jelentése: vádló, ma úgy mondanánk: ügyész, tágabb értelemben ellenszegülő. Ennek az újszövetségi megfelelője a diabolosz, amit ebben az igeszakaszban Szent Máté konzekvensen használ. Jelentéstartalma kicsit bővebb: rágalmazó, hamisan vádoló. Mindenre és mindenkire vonatkozik, aki Isten akaratával szembe törekszik.
Persze, föl kell, hogy merüljön bennünk a kérdés: ha Jézus tökéletes ember és tökéletes Isten is volt, azaz teljesen bűntelen, akkor mégis miben, hogyan lehetett Őt kísérteni? Volt valódi tétje a hosszú, pusztai böjtnek?
Természetesen igen. Mert Jézus ugyan bűntelen volt, de esély – ha csak egészen kicsiny is – volt arra, hogy másképp történjen minden, mint ahogy az isteni üdvtervben állt, hogy ne jusson keresztfára, ne támadjon fel, ne váltsa meg bűneinket, ne szerezzen örök életet. Épp ez a próba lényege. Valójában miről szólt Jézus pusztai tartózkodása? Mi volt annak igazi tétje?
Az, hogy azt a hatalmat, amit Istentől kapott, vajon mire fordítja. Próbatétele arra irányult, hogy vajon kisajátítja-e isteni léte korlátlan jogait és lehetőségeit vagy sem? Lesz-e inkább a saját elképzelése vagy esetleg a váradalmak szerinti nemzeti Messiás, aki csak kicsiny, kiválasztott népéért jött és annak boldogulását nézi, vagy lesz mindenki üdvözítője?
Kérlek benneteket Testvérek, próbáljatok elvonatkoztatni a szokásos gonosz-képtől. A kísértő nem egy rosszindulatú manó volt, aki tudta, hogy eleve hiába kísérti Jézust. Nagyon is reális dolgokat kínált neki: változtassa a köveket kenyérré, azaz kezdje meg a messiási korszak bőséget szerző csodáit. Vesse le magát a templomról, azaz szálljon alá Isten székhelyéről népéhez, mely bizonyítaná felkentségét. A harmadik próba minden hatalmat és a már Ábrahámnak megígért, de egészében soha meg nem szerzett Kánaán vidékét kínálta fel.
Jézus számára e kísértések nagyon is konkrétak voltak, melyek nyomán két út tárult fel előtte. Az ószövetségi váradalmak Messiása lehetett volna, egyszerre megnyerve és teljesítve mindent az egész zsidóságra nézve; avagy Isten kínokkal és nehézségekkel teli útján járva a világ üdvözítője, mely a világ szemével és a zsidóság szemével a teljes a kudarcot jelentett ugyan, ám valójában üdvszerző volt az egész teremtésre nézvést.
Oda szeretnék mindezzel kilyukadni, hogy megvilágítsam, Jézus számára a kísértés nem erkölcsi vagy morális kérdés volt. Őszintén szólva, számunkra sem az. Túl egyszerű volna az élet, ha a kísértés pillanatában tudná az ember, hogy amit épp választani készül, az a rossz-e vagy sem. Ha így lenne, senki sem választaná a rosszat. Mi hát a valóság? Az, hogy ahogy Jézus döntési helyzetbe került a pusztában, mi is döntési helyzetekbe kerülünk. Általában nem a jót és a rosszat látjuk, mint egy középszerű amerikai filmben, hanem reális vagy annak tűnő választási lehetőségeket. Isten szabad akaratot ad, hogy válasszunk. Ez a próba. Nem a rossz csábít minket valami gonosz dolog megtételére, hanem szabadságunk van döntéseket hozni, és amit később rossznak látunk, az sokszor ennek a szabadságnak és az adott körülmények között meghozott szabad döntésünknek az eredménye. Felejtsük el a gonosz csábítót, aki félelmetes hörgések közepette akar rávenni valamire, ami ellenkezik Isten akaratával. Van ilyen lelki értelemben, de a rossz leginkább a mi személyes szabadságunkon keresztül támad,és döntéseinkben van jelen. Pont ettől olyan fontos a puszta, mint hely, ettől olyan hangsúlyos a böjt, ezért olyan jelentős az imádság.
Jézus minden fontos esemény vagy életfordulat előtt magányban imádkozott. Hol pusztában, hol hegyen, hol ligetben. De mindig kivonult a megszokásokból, a hétköznapokból. Nagyböjt időszaka arról szól, hogy hagyjuk magunk mögött a megszokásokat, a hétköznapokat, lépjünk ki megszokott munkahelyi és élet-szerepeinkből, és nézzünk szembe önmagunkkal. Az imádság, mint az Istennel való személyes kapcsolat útja, a lemondás, aszkézis, a befelé figyelés mind-mind egyetlen célt szolgál, azt, hogy jól tudjunk élni szabadságunkkal, döntési lehetőségeinkkel. Nagyböjt lényege, hogy személyes próbatételeinket megtegyük, szembenézzünk életünkkel, választásaink által megújulva, Istenre figyelve és koncentrálva hozzunk döntést. Azért lépünk ki a hétköznapokból, azért megyünk a pusztába, hogy onnan egy megerősödött, hitben megújult ember térjen vissza. A pusztai böjt a megtisztulás, elmélyedés, szembenézés lehetőségét kínálja.
Arra ad lehetőséget, hogy felismerjük a bennünk, a döntési helyzeteinkben ránk leselkedő rosszat, és hogy szembesülve önmagunkkal, imádsággal Istenre figyelve, a lelkiekre és szellemiekre koncentrálva helyes utat választhassunk. Nagyböjt időszaka az igazi önismeret időszaka, a puszta az önismeret helye. Itt kiderül kik vagyunk, s itt kapunk lehetőséget a megújulásra is. II. János Pál pápa szerint “a Nagyböjt a hívők számára kedvező alkalom az élet mély átvizsgálására.”
Ez a szembenézés, ha imádsággal, a lelkiekre és az odafent valókra történő fókuszálással történik, lelki elmélyedésben és igaz lelkiismeretvizsgálattal, bűnbánattal párosul, akkor segít, hogy Jézus Krisztust követve megismerjük valódi önmagunkat és Isten akarata szerinti döntést hozzunk. Mert Ő a mi segedelmünk, “Aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt.” (Zsid 4,15)
Kempis Tamás szavaival zárom az ünnepi időszak első homíliáját: “Tűz az aranynak próbája, az igaz embernek pedig a kísértés.” Ámen.