„Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: »Asszony, íme, a te fiad!« Azután azt mondta a tanítványnak: »Íme, a te anyád!« És attól az órától magához vette őt a tanítvány. Ezután Jézus, aki tudta, hogy már minden bevégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: »Szomjazom!« Volt ott egy ecettel teli edény. Ezért ecettel telt szivacsot tűztek egy izsópra, és a szájához nyújtották. Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: »Beteljesedett!« És fejét lehajtva kilehelte lelkét.” (Jn 19,25-30)

Elhagyni mindenkit és mindent, akit és amit szerettünk. Életünk kicsúszik a kezünkből, többé nem ellenőrizhetjük és nem dönthetünk fölötte. Fontos kötelezettségek maradnak elintézetlenek. Hosszas betegség és szenvedés, erőszakos vagy megszenvedett halál várhat ránk. Minden méltóságunkat elveszítjük. Teher leszünk környezetünknek. Fizikailag, szellemileg leépülünk. Néhány év múlva nyomunk sem marad, egy-két generáció után pedig emlékünk sem.
Ezek a félelmek gyötörnek minket, amikor a halálra gondolunk. Nyugodtan bevallhatjuk, félünk. Félünk, mert a halál a mi kultúránkban tabu. Egy olyan társadalmi értékrend, mely az egészséget, a fiatalságot, a rendíthetetlenül jó kondíciót tartja normálisnak, nem csak a betegséget, de a halált is undok, kiközösítendő dologgá degradálta, és azonnali hatállyal az egészségügyi és szociális ellátórendszer labirintusába zavarta. Félreértés ne essék, nem az egészségtudatossággal van baj, hanem azzal, hogy a beteg vagy már nem fitt és nem termelő embertársainkat társadalombiztosítási nyűgnek tartjuk.
Félünk. Emberi természetünkhöz hozzátartozik a félelem. Még Jézus Krisztus is félt a Getszemáné kertben, a szenvedései előtti éjszakán. “Rettegni és gyötrődni kezdett…”, írja Szent Márk (14,33). Vajon a hit és a félelem ellentmondásosak? Ha azok lennének, akkor Jézus bizonnyal nem félt volna. Ám épp Jézus példája világítja meg a szenvedéstől és a haláltól való félelmet és annak misztériumát. A Bibliában, Isten több mint százszor mondja az embernek: Ne félj!, de ez nem tiltás. Isten megnyugtatni akar, mert ismeri az ember természetét, és tudja, hogy időről-időre szembekerül félelmeivel, és eljön számára az a nap is, amikor a végső percek félelmeivel kell megküzdenie.
Isten megnyugtatása arról szól, hogy a hit és a kegyelem ugyan nem szabadít meg a félelemtől, sem a haláltusától, de a halál számunkra többé már nem végzetszerű. Szent Pál így ír: “Halál, hol a te győzelmed? Halál hol a te fullánkod?” (1Kor 15,54b) Azt akarja mondani, hogy a halál tényét nem változtathatjuk meg, de elvész, semmissé lesz annak rettenete. A halál nem a sötét megsemmisülés, hanem a Teljességre nyíló ajtó, mely az Atyához, a Mennyekbe vezet. A félelmünk megmarad, te tárgya változik. Nem az ismeretlentől vagy a semmitől kell félnünk, csupán azoktól a nehézségektől, amik a halál pillanatáig várnak ránk.
Jézus Krisztus szenvedése, kereszthalála és feltámadása a legnagyobb misztérium. Az evangéliumként olvasott, jellegzetesen nagypénteki Ige ennek a misztériumnak egy részletét tárja fel. Jézus szembenézett a szenvedéssel, a félelemmel és uralta. Az Ő példája nyomán nekünk is lehetőségünk van arra, hogy szembenézzünk és uraljuk félelmeinket.
A félelemérzet akkor van az ember kárára, ha uralkodni kezd rajta, s nem ő uralja. Jézust egyáltalán nem tartotta hatalmában a félelem. A félelem fölötti uralom azt jelenti, hogy nem befolyásolja döntéseinket, szabadok maradunk, nem kényszer hatására döntünk vagy cselekszünk.
A kereszten szenvedő és szomjazó Jézus minden ember ősképe. Az átlagember nehézségei abból adódnak a halál óráján, hogy nagyon nehéz elszakadnia az élettől. Minél inkább kötődik valaki az anyagi világhoz, a megszerzett javakhoz, rangokhoz, címekhez, tisztségekhez, mindahhoz, amit életében felhalmozott, annál nehezebben képes elengedni
ezeket. Pedig egy napon le kell számolnunk mindazzal, amit magunkénak tudtunk. El kell engednünk. Éppen ezért a bölcs ember előre készül erre az órára és úgy él javaival, mintha csak kölcsön kapta volna őket. Ahogy a Zsoltáros írja: “Ha a gazdagságban bővelkedtek, ne kössétek hozzá szíveteket.” (Zsolt 62,11)
Ugyanakkor Jézus Krisztus szenvedéseiben felismerhetjük saját szenvedésünket is. Ez nem csupán annyit jelent, hogy Ő is szenvedett, mi is szenvedünk, s ez közös bennünk. Jézus szenvedésében osztozni azt jelenti, hogy amint az Ő szenvedésének célja volt, úgy a mi szenvedésünknek is célja van, és mi felismerjük ezt a célt és magunkévá tesszük. Úgy győzünk a halálfélelem fölött, hogy a céltudatosság által integráljuk. Számunkra a halál nem az élet vége, hanem az örök élet kezdete. Az agónia pedig nem kiszenvedés, hanem a vajúdás, az új életre születés nehézsége. “Amikor testvéreink elviselték a rövid ideig tartó szenvedést, a mulandó élet ellenében elnyerték Isten szövetségének ígéretét” (2Mak 7,36). Igen, azt is mondhatjuk, ez az ára. A halál olyan rév, melyen akár hittel, akár hitetlenül, akár Istennel, akár Isten nélkül de át kell kelnünk, ha tetszik, ha nem. Meglepődtem, amikor azt olvastam egy könyvben, hogy halálos ágyán minden ember hívő lesz. Bizony, mert csak akkor képes elengedni az életét, ha megnyugszik a tudatban, hogy annak értelme, célja és haszna volt. Ezért a legateistább ember is azt hiszi, hogy adott valamit az emberiségnek, szeretteinek, hogy hozzájárult valamivel a világ épüléséhez. Kétes hit ugyan, de ez is hit. Látjátok-e testvéreim, hogy nincs lehetőségünk kibújni az Istennel és önmagunkkal való szembenézés alól? Látjátok-e, hogy bizonyos kérdésekkel mindenképpen szembesülnünk kell egyszer? Látjátok-e, hogy ez nem a 22-es csapdája, hanem egy lehetőség, hogy igent mondjunk Istenre. Mert az az őszinte, szívből fakadó igen, amit akár az utolsó pillanatban is elfogad tőlünk, elégséges ahhoz, hogy gyermekei legyünk.
Jézus kereszthalála csodálatos lelki kincseket tár fel. Az ekpneo görög kifejezés azt jelenti, hogy valaki kilehel. Ezt használja Szent Lukács, a mai igében, Jézus halálakor. Ez a párja annak, amit a Teremtés könyvében találunk, midőn Isten beleleheli Lelkét az emberbe (enpneo). De ez a szó-pár nem csak arról szól, hogy amit kaptunk, vissza is kell adnunk, ami itt tartózkodott, visszatér az Atyához. Jézus kereszthalála, akármilyen furcsának tűnik, de tudatos. Épp az imént vázolt célszerűség tükröződik benne. “Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”- kiáltja Jézus.
Ez a kiáltás jelenti azt, hogy az ószövetségi próféciák beteljesültek. Jelenti azt, hogy az ószövetségi törvény betöltésre került, Isten szeretete feloldotta, magába ölelte és tökéletessé tette a törvényt. Jelenti azt, hogy Jézus engedelmességében befejezte küldetését. Jelenti azt, hogy befejeződött az emberiség bűnök miatti Istentől való elhidegültségének korszaka, és jelenti azt, hogy Jézus tudatosan elérkezett e megjövendölt, és Isten által vezetett terv eme pontjához. Ez a szó az utolsó, az emberi testben kimondott és legnagyobb igen az Atya üdvözítő tervére. E szóval adja ki Lelkét. Nem felkiált, majd azután meghal – ahogy például Szent János írja –, hanem e kiáltással adja ki Lelkét. Az evangélista ezzel akarja érzékeltetni, hogy Jézus Lelke ez a kiáltás. Ez az, amitől halála tudatos, grandiózus igenné válik. Olyan, mintha azt kiáltaná: Atyám, akarom, mert annyira szeretlek, hogy nem tehetek mást!
Krisztus kereszthalálában a teljes önátadást fedezhetjük fel, azt, hogy még az életéről is lemond túlcsorduló szeretetében. Ez az önfeladás, önmeghaladás, önátadás – nevezze mindenki, ahogy neki tetszik – Jézus Krisztus tanításának, váltságművének, és Isten tervének centruma. Ez az önátadás és ennek Krisztusi lehetősége tárul föl minden szenvedésünkben, minden kínunkban, minden lemondásunkban, mert életünk minden pillanatában, de különösen gyötrelmeinkben könnyedén felfedezhetjük a halálig engedelmes Jézust.
E szenvedés célja az, „hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Róm 8,17) A ránk váró dicsőséges részesedés az Istennel való végső közösség. Ez az egyetlen értelmes célja minden földi szenvedésnek. Szenvedéseinkben és gyötrelmeinkben találkozni Krisztussal, és vele térni meg az Atyához.
Ha eszerint tekintünk az életünkre, akkor ráébredhetünk arra, hogy egész földi létünk, annak minden buktatójával, félelmével, veszteségével és szenvedésével egyetemben nem más, mint ennek a végső találkozásnak és önátadásnak az előkészítése, megalapozása, mely közösségnek már akár halálunk pillanata után teljességében részesei lehetünk. Szenvedéseinket, sebeinket felfoghatjuk kínokként, értelmetlen veszteségekként, öncélú gyötrelmekként; vagy hittel felismerhetjük bennük Krisztust és Isten szeretetét. “Jézus Krisztus szenvedése, Isten szeretetének leghatalmasabb és legellenálhatatlanabb munkája. Ez Isten határtalan szeretetének legkiemelkedőbb csodája.” – írja Keresztes Szent Pál. Ámen.
+Széles Tamás O. C. R.