“Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. (Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. János tanúbizonyságot tett róla, amikor azt mondta: „Ez az, akiről hirdettem: Aki nyomomba lép, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én.” Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk. Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” (Jn 1:1-18)

 

Szeretett testvéreim, Karácsony Húsvét után a kereszténység legfontosabb ünnepe. Arra hív bennünket, hogy figyelmünket az örök igazságok felé fordítsuk, hogy felidézzük a tanítás lénygét, hogy ne rövid időre, de élethosszi megerősítést, vigaszt és támaszt nyerjünk Jézus Krisztus dicsőséges feltámadásából.

Szent János apostol evangéliumának bevezetője Karácsonyhoz méltó, különleges Igehely. Valamikor az őskereszténységben ezt a szöveget, mint himnuszt énekelték vagy hitvallásként mondták el a kisázsiai közösségekben, ki tudja, talán éppen Urunk Jézus Krisztus születésének ünnepén is. Ez a szakasz néhány prózai betoldást leszámítva végig versben íródott. János evangélista olyan tökéletes tömörséggel, olyan mély éleslátással és olyan ihletett egyszerűséggel fogalmazta meg a kereszténység lényegét, ahogy senki más. Bizony, ez a himnusz tanúságtétel, hitvallás a kereszténységről, mert hitünk lényegét tárja fel, ráadásul nem csupán adatolva, felsorolásszerűen, nem mint tények sorát vagy a többi evangéliumban megszokott elbeszélő formában, hanem mint ahogy egy költeményben szokás, sűrítve, a végletekig feszítve és kiélezve a tartalom és forma viszonyát, a mondanivaló rövid lüktető szakaszaiba préselve a lényeget, művészi erővel és átható ábrázolással. János prológusában az Úr Jézus születése nem egy történet vagy az evangélium kezdete, hanem a teremtés lényegéhez és céljához vezető út összefoglalása.

Ez a csodálatos himnusz olyan, mint egy híd, mely összeköti az Ó- és az Újszövetséget. Három főpillére van ennek a hídnak, mely tartja az egész szerkezetet. Első pillére a kezdősor. “Kezdetben volt az Ige…” (1). A második pillér “Az Ige testté lett…” (14), majd a harmadik: “… aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.” (18). Erre a három pillérre ül fel a hídtest, mely a szövetség két partja, két nézőpontja között teremt átjárást. Induljunk el ezen a hídon, keljünk át a túlpartra.

“Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Ez a Teremtés Könyvének első mondata a Bibliában. A héberek az egész könyvet annak első szaváról nevezték el (ahogy a többi mózesi könyvet is): börésit, azaz kezdetben. Nem véletlen, hogy János apostol ugyanezzel a kifejezéssel kezdi evangéliumát, csak görögül: En arkhé (Ἐν ἀρχῇ), kezdetben. Ez nem szimbólum, hanem nagyon egyértelmű útmutatás, mely valahogy így adható vissza: nagyon figyeljetek, mert most újra elmesélem a teremtés történetét, de úgy, ahogy Isten azt az Új Szövetség kijelentésében megismertette velünk. János evangéliuma is teremtéstörténettel kezdődik, mely egészen más szempontok szerint mutatja be a keletkezést. Nem másítja meg a teremtés ószövetségi leírását, hanem mást enged látni belőle. “Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” – olvassuk a Biblia elején, “Kezdetben volt az Ige…” – írja János. Míg az Ószövetség az anyagi világ teremtését írta le, addig János azt, ami a teremtés mögötti titok, azt, Aki teremtett, azt, amit az ószövetségi teremtési hitvallás nem láthatott és nem ismert meg. János nem írta felül az Ószövetséget, hanem kiegészíti azt. Ő nem arra összpontosított ami létrejött, hanem arra, aki mindezt létrehozta, ahogy Madách írja az Ember tragédiájában: “Ki egy szavával híva létre mindent.”.

Madách helyesen látta a lényeget. Izrael népe számára mindig Isten szava volt a döntő útmutatás, melyet a Hóreben Mózes által, majd a prófétáktól kapott, ahogy erről a Zsoltáros is tanúskodik “mert amit ő mondott, meglett, és amit parancsolt, előállott.” (Zsolt 33:9). Ezt a héber nyelv a Isten beszéde (döbar Jahve) kifejezéssel adta vissza. Jánostól most megtudjuk, hogy a föld és ég teremtése mögött, az egész teremtés hátterében Isten szava, beszéde, Igéje állt, mellyel az Atya teremtett, s minden Isten Igéje által jött létre. Isten szava ezért nem egyszerűen beszédet jelent, hanem olyan beszédet, mely mindent mozgat, irányít, vezet és éltet. Hiteles görög fordítása lett Jánosnál a logosz (lógoV), mely annyit tesz: ige. Kifejezetten azt a szófajt jelöli, mely minden alakjában a cselekvésre utal, ezáltal dinamizmust és alkotó energiát sugall, feltárva az alkotó Isten szavában rejlő teremtő és fenntartó akaratot, cselekvést, mely a mindenséget mozgásba hozta és mozgatja.

Sokan sokféleképpen szokták értelmezni, azt a mondatrészt, hogy “az Ige Istennél volt.” (1b). Egyesek arról beszélnek, hogy az Ige isteni volt, mások azt fejtik ki, hogy maga az Ige egy isten, de itt másról van szó. Az Ige Istenhez tartozott és tartozik, része közösségének, Isten viszonylatában létezik, vagyis tőle elválaszthatatlan. [Hasonló értelemben szerepel az 1Ján 1:2-ben is (l. még 1Tessz 3:4).]

János a továbbiakban azt is elárulja az Igéről, hogy az Ige az élet és az emberek világossága (4). Az evangélium háromféleképpen különbözteti meg az életet. Beszél a biológiai vagy testi életről (biosz), a birtokolt szellemi életről (pszükhé), és az örök életről, a dzóé-ról, arról a lelki életről, mely a Logoszban van, s mely által mi is részesei lehetünk Isten örökkévalóságának. János itt erről az életről szól. Az Igében való élet tehát nem a biológiai létet jelenti, hanem az örök életre irányítja figyelmünket, arról az életről van szó, melyet azok élnek, akiket Isten gyermekeivé fogadott. Azzal, hogy János ezt himnusza elejére illesztette, azt mondja ki, hogy az emberiségnek szánt üdvösség már az idők kezdete előtt benne foglaltatott Isten tervében és akaratában, vagyis minden embert elhív erre az örök életre.

A világosság (fósz), mely szintén Jézus tanításának része (Jn 12:46), itt mint a teremtés és a kegyelem titkát felragyogtató világosság fénylik fel minden hívő számára, vagyis azt a végső és mindent átfogó ismeretet és megvilágosodást jelöli, mely csak Isten lényében tárulhat fel az ember számára. A korabeli zsidóságban valakit ismerni, nem csak azt jelentette, hogy be tudták azonosítani az illetőt vagy tudték, ki az apja, anyja, hanem, hogy az illető személyével, életével, egész lényével kapcsolatba kerültek. Nem pusztán tudati ismeretről volt szó, hanem egyúttal a másik lényének elfogadásáról és közel engedéséről. Ezt ma akkor szoktuk érezni, amikor barátkozunk valakivel. Mikor János azt írja, hogy “a világ nem ismerte meg őt”, akkor arra gondol, hogy ezt a nyitott, a másik felé kitárt lelkiséget tagadta meg az emberiség az Igétől, tehát Istentől. Istent a saját teremtményei vetették ki maguk közül. Egy tudós keresztény azt írta könyvében, hogy ez az egész Biblia legszomorúbb sora (10). Ugyanakkor mellette áll mindjárt a legnagyobb örömhír, hogy akik befogadták, azokat felhatalmazta, hogy Isten gyermekei legyenek. Ez a befogadás pontosabban fogalmazva azt jelenti, hogy voltak, akik megfogták, elkapták, megragadták (elabon) ezt a világosságot, éppúgy, mint egy lehetőséget. Az Ige tehát az emberiség lehetősége arra, hogy Isten gyermekei legyünk, vagyis örökösei, az örök életet nyerhessünk. Hogy életünk dzóé, öröklét lehessen. Az Igéről tett tanúbizonyságot Keresztelő János, aki megkapta a kijelentést, hogy aki utána el fog jönni, az az örök időktől fogva létező Messiás.

Összegezve az eddigieket, János apostol himnuszának első fele arról tanúskodik, hogy a teremtés előtt, az Ige mindenben az Atyával kapcsolatban és az Ige által lett. Az Ige azonban belépett az emberi történelem halandó, véges világába, mely nem ismerte meg lényét, sőt kivetette magából, pedig azért jött el közénk, mert az Atya (Isten) egyedül általa és rajta keresztül ismerhető meg.

Nem tudom, érezhető-e az a belső feszültség, melyet én érzek. Folyton Logoszt vagy Igét mondok, ahogy János is, pedig egészen más szeretnék. János himnusza eddig csak az Igéről beszél, s ezzel komoly feszültséget kelt, mert mostanra talán már mindannyian érezzük, hogy a Logosz helyett nagyon határozottan ki kellene mondani egy nevet.

Így érkezünk el a 14-es vershez, mely elkezdi feltárni az eddigi Ige vagy Logosz-rejtély titkák. Mint egy villám vagy egy vaku fénye, vagy mint egy éles reflektor pásztája hasít bele a versbe az következő sor: “Az Ige testté lett…” (14). Most értjük meg, hogy János kire is gondolt. Később, a 17-es versben nevén is nevezi, feloldja a feszültséget, Jézus Krisztusról van szó. A Logosz, az Ige, Isten beszéde és teremtő akarata, mely az örökkévalóság kezdete előtt már minden teremtés letéteményese, minden hívő majdani üdvösségére: Jézus Krisztus.

János kétféleképpen beszél Istenről. Van ahol névelővel említi és van, ahol névelő nélkül. Ez a megkülönböztetés egész evangéliumán végigvonul. Ebből a kutatók arra következtettek, hogy a névelő nélküli helyeken Krisztusra utal, míg a névelős helyeken mindig Istenre. Ez az eset áll fenn, mikor azt írja, hogy “… és Isten volt az Ige. János legfontosabb állítása tehát az, hogy mivel Krisztus volt az Ige, Krisztus már kezdetben, a teremtés előtt is létezett, Istenben volt, mint Isten teremtő beszéde, s az egész teremtés általa lett (3) és minden reá nézvést teremtetett. János ezzel valójában azt mondja, hogy Jézus Krisztus a teremtés oka és célja is egyben. Most érthetjük meg a maga teljességében a teremtést, melyet Mózes első könyve csak anyagi vonatkozásaiban tárt fel, most tárul fel Krisztus szerepe, feladata és Isteni természete is, mely eddig rejtve maradt szemünk előtt. Krisztus, a Felkent, a Messiás nem teremtmény, hanem az Atya közösségében lévő Ige, s így már a teremtés előtt, az idők kezdetén létezett, ahogy a Szentlélek is “… Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” (1Móz 1:2) János olyan megvilágításba helyezi a teremtést, mely egyedülálló a Szentírásban, mert igazolja, hogy rejtetten, de már az idők kezdete előtt jelen volt Istenben a Szentháromság.

Ahol Mózes első könyvében az Isten szó áll, ott Jánosnál a Logosz szerepel. A két teremtéstörténet együtt alkot egészt, s mindez itt a 14. versben jut el teljességére, mikor az Ige, azaz Krisztus testté lesz, vagyis megszületik. János egészen konkrétan emberi testre gondol, mivel olyan szót használ, mely a nagyon is anyagi testet, a húst (szarksz) jelenti. Az örök Ige emberhússá lett. Isten úgy lépett be személyesen a történelembe, hogy egyszerre maradt Isten és vált emberré Jézus személyében, emberi ésszel szinte fölfoghatatlanul. Mindennek azonban célja volt, Istennek hatalmas tervei vannak a világgal.

János himnusza most már név szerint is Jézus Krisztusról szól, aki által megnyílik a kegyelem és az igazság (17), aki által a Benne hívők jogot kapnak arra, hogy Isten gyermekei legyenek (12), s Ő az emberek világossága. Ez a kegyelem, Isten ingeyen kegyelme minden jó összessége, teljessége és Isten legnagyobb ajándéka, mellyel felénk fordul. János itt minden emberről beszél, nincsenek többé kiválasztottak, mindenki azzá vált, mert Isten mindenkit el szeretne érni egyetlen Fián keresztül, s kegyelmét kegyelemre halmozza. Valaki egyszer azt írta, hogy mint a fövenyen a tenger hullámai, úgy árad a kegyelem helyébe újabb kegyelem. Isten szüntelenül önti és önti elapadhatatlan kegyelmének újabb és újabb hullámait gyermekeire, azokra, akik a Logoszt, az Igét, Jézust befogadták szívükbe. Ez a befogadás a hit Krisztusban, a Logoszban, Megváltónkban és Szabadítónkban, de annál több, az Ő személyes ismerete, lényének baráti, sőt testvéri elfogadása, mely már az az újjászüles, amiről János a 13. versben beszél, mely nem testnedvek által, hanem Istentől.

Ezt az újjászületést sokféleképpen szokták érteni. Mi katolikusok, hisszük, hogy Isten keresztségben újjászül bennünket. Ez az újjászületés az a Szentlélek újjászülő és megelevenítő fürdője által (Tit 3:5) történik. Ez az a “lélekkeresztség”, melyről Keresztelő János jövendölt Jézussal kapcsolatban (Mt 3:11b). Ez az az újjászületés, mely Nikodémus számára olyan hihetetlen: “Újonnan kell születnetek.” (Jn 3:7) – mondja Jézus. Meg kell térnünk és meg kell keresztelkednünk, újjá kell születnünk a Szentlélek által, hogy megérthessük és elnyerhessük Jézus Krisztus igazságát, világosságát és rajta keresztül Isten bennünket kereső, áradó kegyelmét. Persze az élet sodra sokszor magával ragadja az embert és eltéríti a hit útjáról, bűnökbe viszi, de Istennél mindenkor adott a szívbeli megtérés lehetősége, aki kész megújítani bennünket.

János a himnusz végén adja meg azt a megoldást, mely a testetöltés csodája mögött húzódik. A 18. vers azt fejezi ki, hogy Isten valódi mivoltát senki nem ismeri, egyedül csak a Logosz, Krisztus, s Ő azért öltött testet, hogy kijelentse Istent. Ez a kijelentés igehirdetést, az Írás szakszerű, hiteles magyarázatát jelenti. Jézus az egyetlen, aki hitelesen képes megismertetni Isten akaratát az emberekkel. Ahogy Máté megfogalmazza: “… az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.” (Mt 11:27) Ezzel a gondolattal pedig megérkeztünk a túlsó partra, átkeltünk a hídon.

János himnuszának hídja a teremtés előttől vezet a történelem és az üdvtörténet középpontjáig Jézus Krisztusig. Isten grandiózus tervét szemlélhetjük, ha e híd korlátjának dőlve megállunk és figyelmesen szemlélődünk. Az egész teremtés célja, hogy a Jézusban testet öltött Logosz, az Isten egyetlen Fia elvezethessen mindnyájunkat az Atyához, hogy az Atya gyermekeivé tegyen bennünket, hogy megismertessen minden újjászülető embert az igazsággal, a világossággal, az örök élettel. Mindez pedig már szükségszerűen mutat a Golgotára, Krisztus kereszthalálára és váltságára, de ekkor, az Ige testetöltésekor mindez még csak Isten tervében szerepel.

Ez Karácsony igazi üzenete. Nem a bölcső, nem a jászol vagy a kisded. Mindez csak a díszlet, kellék. János ezeken túlra, a lényegre mutat rá: ő a kisdedben nem az aranyos csecsemőt látja, ezért nem is beszéli el a felszín eseményeit, hanem fölismeri a hússá, emberi testté lett Igét, aki már a teremtés sarokköve volt és majd a világ szabadítója és megváltója lesz. Ünneplésünk valódi oka az, hogy Isten megadta számunkra Jézus Krisztusban az Ő megismerésének és személyes kapcsolatának lehetőségét. Elküldte Fiát, hogy megismertessen bennünket az Atyával és gyermekeivé fogadjon bennünket. Jézus Krisztus váltságában lemossa bűneinket, hogy tiszták és feddhetetlenek legyünk, és Hozzá térhessünk meg az örök életbe. Ez a csodálatos lehetőség ragyogott fel a hajnalcsillaggal, mely Jézus születését jelzte a pásztorok, a napkeleti bölcsek felé – és felénk is.

Mi a teendőnk? Elindulni, ahogy a pásztorok, bölcsek is elindultak, rátérni arra az útra, melyet Isten kijelölt számunkra Krisztusban, mert egyeül Ő jelentette ki az Atyát, egyedül Ő ismeri, egyedül Ő vezethet Hozzá. Íme a mi igazi karácsonyi ajándékunk: Jézus Krisztus, az Ige, a Logosz, a világosság, az út, az igazság és az élet.

Ámen.

 

Széles Tamás