Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: »Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!« Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összegöngyölve. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halálból. A tanítványok ezután ismét hazamentek. (Jn 20,1-10)

Krisztusban szeretett Testvérek! Húsvét a feltámadás legszentebb ünnepe, a kereszténység legfontosabb eseménye. “Ha Krisztus fel nem támadt, hiábavaló a mi hitünk” – mondja Szent Pál apostol az 1Kor 15,12-19-ben.
Ugyan kápolnánk aranyba öltözött, és az oltár ismét díszesen, teljes fénnyel ragyog, mégis a mai Igeszakasz Szent János evangéliumából nagyon egyszerűen ír erről az eseményről. Nincs égzengés, mint Szent Máténál, nincs földindulás mint Szent Márk evangéliumában. Viszont van a mai Igében valami végtelenül megható puritánság, valami lényegretörő egyszerűség, valami nagyon emberi, ami nem angyali kórusok hozsannáján keresztül mutatja be hitünk legnagyobb eseményét, hanem épp ellenkezőleg, egyszerű ókori zsidó napszámosok, halászok, kézművesek szemszögéből.
A kereszténység egyik legősibb hagományon alapuló meggyőződése, hogy a sokat emlegetett szeretett tanítvány Szent János apostol, az evangélium szerzője volt. Ha így van, akkor a mai Igeszakaszban egy szemtanú beszámolójával van dolgunk, tulajdonképpen egy igen személyes vallomással, nem pedig teológia traktátussal. Hallgassuk most eszerint a történteket.
Szent Péter és Szent János – miután magdalai Mária hírül adta nekik, hogy Jézus Krisztus sírja üres – együtt futott a sírbolthoz, mindkettő igyekezvén megelőzni a másikat. Az ókori zsidóság körében egy asszony beszámolójára nem sokat adtak, így magdalai Mária sem számított hiteles forrásnak, a férfiaknak személyesen kellett meggyőződniük a történtekről. Szent János érkezett először a sírhoz, benézett, de nem ment be, talán mert nem akart tisztátalan lenni. Szent Péter azonban belépett és közelebbről is szemügyre vette az összeesett leplet és az üres gyolcsot. Ezután már János apostol is bement a barlang-sírba.
Az evangélista beszámolójában megfigyelhetünk egy érdekes fokozatosságot. A viszonylag rövid Igeszakaszban háromszor szerepel a látással kapcsolatos ige, és mindhárom esetben más szót használ, más-más jelentéstartalommal. Amikor Szent János először csak benéz, hétköznapi módon látja meg az üres sírt (blepo). Amikor Péter bemegy, már a látás olyan szavát használja, mely alapos szemrevételezést jelent (theoreo). Míg harmadszorra, Szent János is belép a sírba, s ekkor már úgy látja a gyolcsokat és az üres sírt, hogy az egyben felismerést is jelent számára. Ez is a látásra használt kifejezés (orao), ám sokkal gazdagabb árnyalatokkal. Jézus pontosan ugyanezt a kifejezést mondja Szent Lukács evangéliumában, mikor Krisztus megjelenik a hitetlenkedő tanítványoknak: “Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok. Tapogassatok meg és lássatok!” (Lk 24,39). Szent Jánosnál később (20,18) magdalai Mária is ugyanezt a kifejezést használja, amikor hírül adja, hogy látta a feltámadt Urat, majd a tanítványok is ezzel az igével fejezik ki a feltámadt Kriszus látását. Ha van különbség látásmód és látásmód között, akkor Szent János ezzel a különleges lényeglátással tekint az üres sírra, az üres gyolcsokra és az összeesett lepelre, s ez a látásmód egyszerre felismeréssé válik benne. Először úgy lát, ahogy minden ember. Érzékszervével észleli a környezetet. Péter már alaposabban megszemléli a sírt. Harmadszorra a szeretett tanítvány már nem csak a szemével, de a szívével is lát, azaz megtapasztal, úgy lát mint aki már nem a környezetet, a tárgyakat, hanem a lényeget látja. Talán úgy is mondhatjuk, a szívével lát. Nem véletlen, hogy a látás és a hit az igeszakaszban oly szorosan összetartozik. “Látta és hitt.” (Jn 20,8b)
Bármilyen különös, ez az üresség, az ebből az ürességből születő felismerés a csírája a tanítványok húsvéti hitnek, annak a hitnek, hogy Krisztus feltámadt. Első hallásra talán furcsa ez az érvelés. Nem objektívan, mintegy tudományos alapossággal győződnek meg valamiről ami van és ott van, hanem épp a valami hiánya indítja őket meggyőződésre. Addig ugyanis nem értették Jézus szavait és jóslatait a feltámadsáról.
A tanítványok egyáltalán nem voltak felkészülve Mesterük halálára. Zavarodottak, frusztráltak voltak, ki Emmauszba futott, ki Galileában bújdosott. Kiábrándultak és értetlenek voltak, akiket az üres sír pont annyira meglepett, mint a zsidókat vagy a rómaiakat. A húsvéti hit születésének pillanata az volt, amikor az üres sírban egyszerre a szívével tudta Szent János megragadni a lényeget. Ezért nem egetrengető a történet. Ezért nem akar nagyobbat írni, mint ami történt. Elég, ha elmondja amit átélt és megtapasztalt, mert nem az a dolga, hogy bebizonyítson valamit a kételkedőknek, hanem hogy megvallja a személyes hitét és meggyőződését. A húsvéti hit nem történeti kérdés, mert Jézus Krisztus kilépett tér, idő, történelem keretei közül. Nem a külső jelekre vagy csodákra kell figyelnünk, hanem a benső bizonyság világosságának felragyogására. Számomra ez a leghitelesebb apostoli teológia.
Szent Pál Jézus Krisztus kereszthalálát és feltámadását ezért a templomi engesztelő áldozatok összefüggésében értelmezi, ám Szent János fülében még ott csenghettek Jézus hiteles szavai: “Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,14b) Ez a kegyelemből való hit ragyog fel Szent János szemében, és világosítja meg szívét és elméjét. Ilyen egyszerű. Az Isten által ajándékozott hit fényében lásd be a hibáidat, bánkódj a tévedéseid fölött, újulj meg bensőleg, változz meg korábbi önmagadhoz képest, és Ő igazzá tesz és örök életet ad. Ott a sírbolt kies rejtettségében Szent János meglátta a lényeget a szívével és hitt.
A barlangsír erre a benső felismerésre és feltámadásra utal. Nem csak arról van szó, hogy nem volt emberi tanúja a feltámadás eseményének, hanem annak is szimbóluma, hogy a feltámadás mélyen elrejtve, misztériumként ment végbe. Ez nem csak Jézus Krisztusra vonatkozik, hanem mindannyiunkra. Egy évvel ezelőtt a feltámadás görög kifejezését fejtegettem, és arról beszéltem, hogy az anasztazisz (feltámadás) azt is jelenti, hogy valaki felkel fekvő vagy ülő helyzetéből, mint amikor valaki reggel kikel az ágyból.
Most ezt János evangéliuma alapján azzal kell kiegészítenem, hogy ez a benső felismerés rejtetten megy végbe az emberben, amint Krisztus feltámadása is rejtett esemény volt a barlangsír mélyén. Erre utal Newman bíboros, mikor így ír: “…a vallásos ember belső és igazi élete túl van azon a határon, amit mások látnak…”
Egy pillanatra képzeljük magunk elé az ókori Szent Jánost, aki még nem látott a televízióban képi és hangi effektekkel dúsított Jézus élete-filmeket. Ezért olyan egyszerűen írta le Jézus feltámadását, ahogy megtörtént. Fények, robbanások, füst és zenei aláfestés nélkül, a maga egyszerűségében, ahogy az alvó fölkel, amilyen egyszerűen Lázár fölkelt a halálból. Mint amikor az ember mély álmából ébred egy új reggelre, mely reggel az isteni bizonyosságra és legszentebb kegyelemre virrad.
Isten Fia is egyszercsak nem volt ott többé a sírban, a rátekert fásli-szerű gyolcs úgy feküdt a kövön, hogy nem tekerték le a testről, azaz Jézus teste egyszer csak eltűnt belőle. Hogy hogyan és miként, az Isteni titok.
Minél tudományosabb valami, annál bonyolultabbá és szakmaibbá válik, annál inkább csak a hivatásos művelők ismerik teljességében. A kereszténység évezredei sokszor ilyenné tették a hitet, a Szentírást, a vallást, Istenből diplomával és szakdolgozattal megközelíthető szakirányt faragtak. Pedig a legszentebb titok nagyon egyszerű, és elérhető, úgy, ahogy az egyszerű János apostol számára elérhető volt.
Őt követve mi is forduljunk befelé, keressük a benső, rejtett kapcsolatot Istennel, az Atyával Krisztuson keresztül, és nem baj ha nem látunk első-második ránézésre semmit, de ha szívünkkel nézünk befelé, akkor ebben a benső rejtettségben és ebben az ürességben egyszercsak felragyog a hit bizonyossága, és ez több, mint bármilyen égi csoda vagy külső jel. Ez maga a mi lelki feltámadásunk, a mi személyes Húsvétunk eseménye, melyben Krisztus vár, hogy bevezessen az Atya királyságába. Ámen.

Széles Tamás