“Azokban a napokban történt, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quirinius, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.
Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektettett, bepólyált gyermeket.” Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: “Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!” (Lk 2,1-14)

A Karácsonyt ma sajnos nagyon sokan nem szeretik. Sokszor kell végig hallgatnom, hogy a kötelező ajándékozás, a sokszor erőltetett szeretet és békesség nagyon sok emberrel megutáltatta ezt az egyházi főünnepet. Sokan tudják azt is, hogy ez az ünnep a Mitrash-kultuszból ered, s a Nap születését ünnepelték ekkor, és csak a Kr.u. 325-ös első egyetemes, Niceai Zsinat határozta meg ezt a napot Jézus születésének ünnepeként, az arianizmus tanításaival szembeni bizonyságtételként. Sokan azt érzik Karácsonykor, hogy ilyenkor muszáj jónak, kedvesnek, szívesnek lenni, és álszentnek tartják az egészet. A szeretet cukormázas ünnepének tartják – pedig valójában nem az. Nem kell álszentnek lenni, és nem kell szeretni, ha valaki nem tud vagy nem akar. Ez az ünnep nem az ajándékokról, és nem a család fenyő alatti egymás nyakába borulásának ünnepe.
A születés – melyre advent egész időszaka alatt készülődünk – története sem olyan ideális, cukros, mézes-mázos, amilyennek a képes Bibliák és a szentképek mutatják, hanem nagyon is emberi lehetett, tele mindannyiunk életére jellemző mozzanatokkal.
Augusztus császár parancsot adott az “egész földkerekség” lakóinak összeírására. Az “egész földkerekség” a római birodalom szinonimája volt, jellemnző, hogy a világot a birodalommal azonosították. Ez a népszámlálás nem statisztikai okokból történt, mint manapság, hanem nagyon is praktikus céllal: hogy összeírják az adóalanyokat, a későbbi adóbehajtás céljából. Szigorú dolog volt ez, nem tettek kivételt senkivel. Mindenkinek születési helyére vagy birtokainak helyére kellett mennie, hogy lajstromba vehessék. Szent József és Mária engedelmeskedtek, és útra keltek, hogy eleget tegyenek a császári adójogszabályoknak. Szent József törzsének, Júdának, Betlehem volt a székhelye, ezért mentek ide. Lám, Isten egy nagyon is emberi, mi több, végletesen materiális élethelyzetet választott. Ez a népszámlálás Kviríniusz, szíriai helytartó idejében volt, ami alapján valószínűsíthető, hogy Jézus kb. Kr.e. 8 és 4 között születhetett.
A köztudatban úgy él, hogy Betlehemben nagy tömeg volt a népszámlálás miatt, így a pár csak egy istállóban talált helyet, s rögvest megérkezésükkor megszületett Jézus. A szöveg annyit árul el, hogy ottartózkodásuk idején jött el a szülés ideje. Ismerve az akkori több mint szegényes körülményeket, szinte kizárt, hogy egy koszos istállóban történt volna a világrajövetel. A görög eredetiben nem is a szülés történik istállóban, hanem csak a szülés után tekerik a kisdedet pólyába és fektetik jászolba, mert nincs hely a szálláson. A katalüma kifejezés, amit a szállásra használ az evangélium, ugyanazt a helyiséget jelöli, ahol Jézus később az utolsó vacsorát szeretné majd tanítványaival ünnepelni (Lk 22,11). Valószínűleg egy egyszerűbb szobáról vagy kamráról lehetett szó. A legegyszerűbb, mi több, közönséges paraszti környezetből indult az Úr testet öltése és a legyszerűbb, mi több, közönséges környezetben alapította meg a legszentebb közösség szentségét is.
Jézust jászolba fektették, és a környékbeli pásztorok odagyűltek köszönteni. Ebből az idők során,a kegyes elképzelések által munkált jámbor esemény lett, de bocsássatok meg Testvéreim, ez lehetett nem az. Az ember nem állhatja meg, hogy ne a templomokban felállított impozáns betlehemekre gondoljon, amik azonnal jóleső ünnepi hangulatot varázsolnak, de kérlek benneteket Testvérek, ne erre figyeljetek, hanem arra, hogy a legszegényebbek, akik abban a korban a legmegvetettebbek közé tartoztak, vagyis az utolsók jöttek elsőként, hogy köszöntsék azt, aki úgy születik, mint közülük egy. Utolsó módjára egy jászolban, szalmán feküdt. Nem véletlen ez, hiszen meghalnia is így kellett, utolsóként.
A történet mélyen emberi. A Megváltó a leghátrányosabb szociális helyzetben, a társadalom peremén tengődő, lenézett osztályba született, kiszolgáltatott szituációban, a birodalmi önkény közepette. Ma úgy mondanánk, utolsó prolinak, egy senkinek született, amit nem csak az bizonyít, hogy a lenézett Galileából való volt, de az is, hogy a környékbeli deklasszált elemek azonnal odasereglettek. De miért így kellett születnie a legmagasztosabbnak? – szinte hallom mindannyiótok kérdését.
Egy papnak egyszer egy kis ministránsa azt mondta: – Jajj, úgy izgulok, mit fogok karácsonyra kapni! Erre a pap azt felelte: – Tudod, azt még senkitől sem hallottam, hogy úgy izgulok, hogyan fogják fogadni azt a karácsonyi ajándékot, amit én készítettem.
Szeretett testvéreim, Isten azon az éjszakán ugyanezzel az izgalommal nézett Betlehemre: vajon hogyan fogják fogadni az Ő ajándékát? De mi is Isten karácsonyi ajándéka?
Az 1500-as évekből származó, a Margit-szigeti domonkos apácák által írt Cornides-kódex ezt őrizte meg:
“Először (…) Isten emberré lett, hogy ember lenne Isten. Másodszor (…) az Úr lött szolga, hogy a szolga lenne úrrá, és mennyországnak királya. Harmadszor (…) Isten mennyországból leszállott, hogy ember földről mennyekbe fölmenne. Negyedszer (…) Isten lött embernek fia, hogy ember lenne Istnennek fia. Ötödszer (…) az haláltalan Isten lett halálossá, hogy az halálos ember lenne haláltalanná. Hatodszer (…) Isten lött szegénnyé, hogy szegény ember lenne gazdaggá.”
Karácsony idealizált története mögött lassan kirajzolódik Isten üdvtörténetének egyik nagy pillanata. Ezt fogjuk ünnepelni, mert ez a pillanat egyszeri volt és megismételhetetlen. Karácsony annak az ünnepe lesz hamarosan, hogy Isten és ember egymásratalált. Isten emberré lett, olyanná, amilyenek mi vagyunk, és közülünk Valakiben Isten született meg. Isten áthidalta a mi oldalunkról áthidalhatatlan szakadékot, ami addig Közte és az emberiség között tátongott. Miért? Mert Isten arra vágyott, hogy találtasson meg, ami elveszett. Hogy megbékéltesse magával a világot, hogy mindenki, személyesen lehetőséget kapjon a Vele való közösség helyreállítására. A régi szövetség dugájába dőlt, nem működött, ezért Isten máshogy közelített hozzánk, egyszülött Fiában, egyszülött Fia által.
Én a magam egyszerű szavaival úgy fogalmazom meg az ünnep lényegét, hogy ezen az éjszakán az ég és a föld összeért. Idén is be fog ez következni – milyen jó, hogy ezt tudva készülhetünk rá! Nem dicsőségesen, nem harsonaszóra, angyalseregek hozsannájával, nem diadalmenetben. Olyan egyszerűen, ahogy az utolsó, ahogy a legkisebb, ahogy a legszegényebb ember számára eljöhet a megváltás, az Atya kegyelme – bensőleg, lelkileg. Isten, a maga végtelen nagyságában megkereste a legvégesebb, Istenségével majdhogynem ellentétesen gyarló létformát, a háta mögötti legeldugottabb falucskát, és azt mondta: – Ez kell nekem, ez jó lesz.
Újra kérdezni kell: de miért? Mert a mi életünk nem különb egy utolsó, betlehemi istállónál. Mi vagyunk a pásztorok, mi vagyunk a gyarló környezet, mi vagyunk az Isten háta mögötti emberek, és Isten velünk akar találkozni. Azokkal az utolsókkal, akiknek naponként szükségük van bűnbánatra, szentségekre, imádságra és kegyelemre, hogy szívünk mélyén megszületve és formálódva vegyen szállást bennünk Jézus Krisztus. Mi vagyunk a betlehemi pásztorok, akik hamarosan köszöntik a közéjük születőt. Azért kell mindezt tudnunk, hogy tudjuk kit és hogyan kell köszöntenünk majd.
Karácsony éjszakája ennek a benső születésnek, újjászületésnek az estéje, amikor mi magunk Betlehemmé válhatunk és lelkünk Krisztusának lehetünk a hajléka. Mi vagyunk Krisztus zenészei, iparosai, színészei, ápolónői, pszichológusai, filozófusai, írói, történészei, papjai és sorolhatnám.
Nem pusztán a szeretet ünnepe, hanem annak az Isten szeretetéből fakadó kegyelemnek az ünnepe, hogy Isten az emberek közt utolsó akart lenni, hogy mi utolsók Vele lehessünk közösségben. Nyissuk meg szívünket, és készüljünk hittel a bennünk is megszülető Krisztus köszöntésére. Ámen.

Széles Tamás